Mondhatni nem egy korszerű krimi, ahol a főhős egy nagydarab, nem kicsit elhízott, láncdohányos, és némiképp iszákos rendőr. Bár ezt a leírás ugyan tökéletesen illik gyermekkorom lakótelepi körzeti megbízottjára is, most mégsem róla olvastam, hanem a Quai d’Orsay zseniéről, Maigret felügyelőről.

Igen már megint egy régebbi Georges Simenon könyv került a kezembe. A Három bűnügyi regény alcímet viselő Maigret pipája (Európa – Fekete könyvek, 1985) című.

Talán már a múltkor is írtam [igen, lusta vagyok magamat visszaolvasni, így időnként csak csépelem a szót], hogy nekem a jó felügyelő sokkal inkább tv, mint regényhős. …és bár a magyar nézőhöz legközelebb valószínűleg Michael Gambon áll (valószínűleg) nekem valahogy a jó főfelügyelő inkább Jean Gabin, aki mindössze három filmben játszotta a szerepet. De róla könnyű elhinni, hogy bár elhízott, iszákos és láncdohányos, azért odacsap, ha kell.

Igen, engem is meglepett, de Maigret szükség esetén verekszik. Már-már hardboiled…

Szóval itt ez a három kisregény, amiket egybekötöttetek, hogy összejöjjön úgy háromszáz oldal. Itt van mindjárt a címadó short story, a Maigret pipája, aminek a leglényegesebb eleme, nem az hogy hogy fejti meg a jó nyomozó a rejtélyt. Még csak az sem, hogy verekszik… hanem az, hogy kedvenc pipájának eltűnése annyira felzaklatja, hogy még a kocsmába sem megy le. Munkaidőben. Simenon így jelzi Maigret mérhetetlen bánatát:

El sem hagyta délután a szobáját. Még a Dauphine-sörözőbe se ment le, hogy megigyon egy pohár sört.

Maga a történet erős közepes.

Ezzel szemben a Maigret az esküdszéken… az valahogy nem az igazi. Nem tudnám megmondani, hogy mi a bajom, a különben jól felépített történettel, ahol Maigetnek nem tetszik valami, azaz nem hisz a bíróság elé állított vádlott bűnösségében, és addig, addig nyomoz, mondhatni a saját szakállára, amíg el nem kapja az igazi tettest. Mind e mellett a nyugdíjjal kacérkodó, megfáradt, öreg (53 éves, basszus, hol öreg az?) főfelügyelő figurája igazán jól sikerült.

…és ezzel el is érkeztünk a harmadik történethez, amelyben Maigret megharagszik.

Hősünk itt már minimum 57 éves, két éve visszavonult, és élvezi… lószart. Maigret maga sem tudja, hogy mennyire hiányzik neki a munka, így az első adandó alkalommal kap egy bolond(nak látszó) öregasszony megbízásán és magánnyomozónak áll…  Maga a rejtély sem piskóta, amiben nyomoz, de külön kaland benne, hogy az érintettek előkelő emberek, és közöttük ott van Maigret egy volt osztálytársa…

Pont ezért ez a kisregény egyszerre nyomozás, és egyszerre lélektani elemzés, bizonyos, magukat gyerekként alsóbbrendűnek érző emberek lelkivilágáról… bosszúszomjáról.

Igazából ez a krimi viszi a kötetet, nem is értem, hogy miért nem ez lett a címadó…

Ja, és ebben a történetben Maigret nyugalmazott főfelügyelő úgy vedel, mint fénykorában (számolni sem lehetett)… persze csak a nyomozás érdekében.