Ha le akarom egyszerűsíteni a dolgot, kétféle korrupció van. Már szerintem. Az egyikben a vesztegető a vesztegetettnek kiszolgáltatott kisember. Az áldozat. Majdnem mondtam példát, de szerintem mindenki tud... A másikban, nos a másik esetben, gazdag emberek által odavetett alamizsnáért adja el a hivatalnok a lelkét.

Mert eladó az egész világ.

Mert mindenkinek meg van az ára.

…és még sorolhatnám a közhelyeket.

Ugyanakkor, egy előző életben volt dolgom a korrupcióval, ami valljuk be, felszámolhatatlan. Szerintem soha nem lesz olyan rendszer, ami fel tudja számolni, csak olyan, ami ésszerűtlenül magassá teszi a kockázatot. Akkor talán, de csak talán, az első változat talán meg is szűnik, de a második mindig itt lesz, amíg ember az ember.

Ezeket a fenti sorokat talán soha nem írom le, ha nem kerül a kezembe Nino Palumbo némileg lélektani regénye az Az adótiszt (Európa, 1964).

Mondhatni önéletrajzi ihletésű a regény, hiszen Palumbo, akárcsak a főszereplője Silio Tranífilo szintén adóhatósági kistisztviselő volt. Bár az, hogy az egyébként tisztességes tisztviselő rossz útra tévedése mennyire testközeli élmény, arról nincs szó. Mindössze azt tudjuk, hogy Palumbo 1951-ben kilépett a hivatal kötelékéből…

Mindenesetre tökéletesen és aprólékosan írja le a folyamatot, ahogy hőse meginog, őrlődik, és égül feladja az utolsó értékét a becsületét… majd lebukik.

Mondjuk ez utóbbi szinte törvényszerű, hiszen nem veszélytelen kis ügybe mászik bele, hanem bele csap a lecsóba… A fizetéséhez képest nagy pénzért adja el a lelkét, mégis olcsón méri magát, hiszen az ügyfél és közvetítő is az általa kapott pénz többszörösét keresik az ügyön.

A nagyhalak, akiknek elsősorban kellene adózniuk, mindig aránytalanul kevesebbet áldoznak, mint a kicsik, sőt megtalálják a módját, hogy kijátsszak a nyomozószerveket, és alig valamit, vagy éppenséggel semmit sem kelljen fizetniük.

Kell némi lelkierő ehhez a műhöz (már, ami engem illet), mert, ahogy az író Tranífilo gyötrődését részletezi, ahogy a nyomorát, rászorultságát tárja az olvasó elé, az a részletesség, már-már idegesítő.

Palumbo nem tárgyilagos. Felmenti hősét. Szerinte a körülmények a hibásak…

Odahaza meg a felesége veti a szemére becsületességét, vagyis ostobaságát, igen, mert az asszony szerint becsület, vagy ostobaság egyre megy.

A rendszer áldozatának tekinti, és kész. Azt sugallja, hogy a korrupció egyetlen oka egyszerűen a tisztviselők alulfizetettsége. Ami, lássuk be, nem igaz. Mindig lesznek olyanok, akik annyi pénzt tudnak ajánlani, ami megszédíti az embert. Csak az összeg változik…

Mondjuk az, hogy a rendszer mennyire bűnös, azt mi sem mutatja jobban, hogy Tranífilo hiába bukik le, az igazságszolgáltatás nem vonja felelősségre… bár a büntetése így sem…

[nem mondom meg]

Az élményt, amit a könyv nyújt, külön nyomasztóvá teszik Somos Miklós illusztrációi. De gondolom ez volt a cél.

És bizton ajánlom ezt a regényt azoknak, akik kíváncsiak arra, hogy vajon mit is élhet át, aki sok év után letér a becsületes útról, mert úgy érzi nincs más lehetősége.

De meg kell mondanom, Tranífilo a szememben nem tragikus hős, csak egy szerencsétlen balek.