Ez a bejegyzés leginkább azoknak szól, akik most fedezik fel maguknak azt a fajta, a két világégés közti időszakra jellemző angol humort, amit a hazai írók közül például Aszlányi és Rejtő oly zseniálisan művelt. ...vagy amiért rongyosra olvastuk P. G. Wodehouse műveit.

Nos nekik, a felfedezőknek ajánlanám a megtévesztő nevű angol úr Evelyn Waugh lassan nyolcvan éves művét a Bombahírt (Magvető, 1993).

Volt már szerencsém hozzá, és bár tetszett annak idején az A megboldogult, be kell vallanom, hogy kissé tartottam mr Waugh humorától, amit emlékeim szerint nem mindig értettem magabiztosan.

Hiába no, az angol arisztokrácia vidéki mindennapjai innen nézve a ködbe vesznek…

De azt legalább már tudom, igaz azt is a Bombahírből, hogy

A mezőgazdasági néprétegek legfőbb tápláléka: almabor és lazackonzerv.

Ez a könyv a vidéki Anglia karikírozásán túl egy ismerősebb [na nem az életből, inkább könyvekből, filmekből] és érdekesebb témát ígért, az újságírás, a hírcsinálás világát.

Igen, már a harmincas években is csinálták a híreket… csak akkor még lassabban jutott el az olvasóhoz. Valamivel lassabban.

A történet egy botcsinálta külpolitikai tudósító kálváriája, aki nem tulajdonképpen nem is akar külpolitikai tudósító lenni, de egy véletlen névcserének köszönhetően az afrikai Ismaeliában találja magát, ahonnan egy nem létező, vagy mégiscsak létező (a fene ezeket a bonyolult külpolitikai játszmákat) konfliktusról kell beszámolnia, a pénz nem számít.

Mert minden afrikai konfliktus mögött valami ritka, és bányászható dolog van, amit a nagyhatalmak, angolok, németek, franciák, oroszok titokban óhajtanak megszerezni. Már ha van ilyen ritka és bányászható dolog...

És ahogy a vak tyúk is talál szemet, úgy hősünk William Boots is belebotlik a szenzációba.

Tulajdonképpen ezt a részt szerettem.

Már amikor William Afrikában botladozik, és éli a kiküldött tudósítók életét.

Van ennek egy már-már Rejtői hangulata, amikor ilyeneket olvas az ember:

Bannister levett a könyvespolcról egy térképet, és szétnyitotta. – Látod ezt itt? Laku. A térkép szerint ötezer lakosú város, Jacksonburgtól nyolcvan kilométernyire, észak felé. Hát kérlek, sohasem létezett ilyen város. Laku ismaelita nyelven annyit tesz: "Nem tudom." Amikor a határkijelölő bizottság megpróbált átvergődni Szudánba 1898-ban, tábort ütöttek arrafelé, és megkérdezték az egyik szolgát, mi a neve ott annak a dombnak, hogy a helyet névvel jelölhessék az útinaplóban. A kölyök azt mondta: "Laku", ezek meg leírták, és másolják azóta is térképről térképre.

…és igen, az újságírók még tudósítanak is ebből a nem létező városból!

Tulajdonképpen engem megnyugtat az állandóság, hogy a bulvár, már akkor is csinált szenzációkkal traktálta az olvasót. Nincs új a nap alatt, hiába változik a helyszín, a valóságtartam állandó.

Meg kell azt is mondanom, hogy a regény keretét, az Angliában játszódó részt, a sajtómágnások világát, vagy éppen a vidéki birtokon (Boot Magna, itt él hősünk, amikor épp nem tévesztik össze mással) esett burleszkszerű kalandokat, én kevésbé szerettem. P. G. Wodehouse rajongói viszont bízvást mosolyra fakadnak tőle, vagy egyszerűen csak fel-fel fognak röhögni.

Szóval ez a könyv jó. Szerintem. Még akkor is, ha mai szemmel nem egészen feszes a történet, ha hullámzik a ritmusa, és az angol humor sem mindig egyértelműen vicces.

De összességében kár lett volna kihagyni.