A Goncourt-díj (Prix Goncourt) egy francia irodalmi díj, melyet az év "legjobb és legképzelettelibb prózai művének" ajánlanak. – írja a Wikipédia. Nos, ahhoz képest, hogy 1903 óta 109 író vette át a díjat, nem sok díjazott műhöz volt szerencsém.
Igen, százkilenc. Mert egy évben nem osztották ki, Roman Gray egy ügyes trükkel kétszer is megkapta és Julien Gracq visszautasította.
Szóval nem sokat olvastam ezekből a regényekből. Már csak azért sem, mert az 1995 előtti időkben csak elvétve kerültek magyar nyelven kiadásra a díjazott könyvek. Én meg ugye franciául sem tudok. Meg még sok más nyelven, de ez más lapra tartozik.
A wekerlei könyvszekrényben szerencsére akadnak érdekességek. Mondjuk a Modern Könyvtár sorozat darabjainak mindig nagy esélye van, hogy magammal vigyem őket. Ritkán okoztak csalódást.
Legutóbb így került hozzám, a Mikor virágzott a tök, most pedig André Pieyre de Mandiargues regénye az A legkülső körön (Európa – Modern Könyvtár, 1969). Szinte azonnal a díj elnyerése (1967) után.
Haláltánc ez a javából.
Furcsa egy haláltánc. Úgy köröz a végzet körül, mint ahogy a lepke a gyertyaláng körül…
Bizarr körítést ad a történetnek a helyszín: Barcelona bordély-negyede. Ami esetleg (na jó nem csak esetleg) téves várakozásra készteti az olvasót. Hát még, hogy a műből készült filmet néhol az erotikával kecsegtető Emanulle ’77 címmel vetítették.
Az alaphelyzet egyszerű.
Hősünk, Sigismond üzleti úton érkezik Barcelonába… előtte egy hétvége, de ő a szíve szerint hagyná az egészet. Csak annyi kéne, hogy a fiatal felesége hazahívja.
A felesége levélért, a reménye szerint a hazahívó levélért megy a főpostára, ahol egy levél várja…
...amit nem a felesége írt, hanem a gyerekük dajkája… és hősünk csak egy részletet lát
„Ő erre nem szólt semmit, és még csak nem is sírt. Odarohant a széltoronyhoz. Fölszaladt a csigalépcsőn. Leugrott. Azonnal meghalt.”
Bár ez az utalás így önmagában még akármi is lehet, tulajdonképpen már tudjuk, Sigismond is, az olvasó is, hogy tragédia történt. És, hogy tragédia fog történni.
És Sigismond elolvasatlanul félreteszi a levelet egy üveget állít rá, hogy amíg ott az üveg, nem kell elolvasnia.
És elindul, a hálatáncára.
A sétára a pokol tornácán…
Mert már miért ne tekinthetnénk a bordély-negyedet a pokol tornácának… vannak olyan részei.
És Sigismond megy a járdán, sodródik az árral… és közben felkészül arra, hogy szembesüljön a tragédiájával. Talán az olvasó várja a csodát, hogy nem az történt, amit sejtünk… Sigismond nem vár csodát.
Járja a köreit és a láng a levél…
A fülszöveg ezt a haláltáncot egyfajta szabadságnak láttatja, ahol a hős maga dönt a végzet helyéről és idejéről.
Én ebben az időhúzásban, a búcsúzásban, az elengedésben, a szembenézésben nem éreztem meg a szabadságot, csak az ugró felkészülését, ahogy ott áll, hintázik a trambulin végén gyűjtve az erőt az ugráshoz.
Nem véletlen a Goncourt-díj, belátom, de nem ragadott magával, nem nyűgözött le, nem vágyom arra, hogy még Pieyre de Mandiargust olvassak…
De nem is bánom, hogy a kezembe került.
ps: Pieyre de Mandiargues Francó ellenes kirohanásai, az hogy folyton Furonconak hívja, határozottan idegesített egy idő után... de nem ez a lényeg.
