Megint betiltott könyv jön. Ezt éppen Jugoszláviában tiltották be, egy időre.

Nem tudom, hogy milyen gyakran szoktam szuperlatívuszokban megnyilatkozni egy-egy általam olvasott könyvről, de most kéne. Most van az, hamikor azt érzi az olvasó (azaz én), hogy az író megtámasztotta ballal, majd jobbal egy szédületes horgot helyezett el az állán, de igazából csak arra emlékszik, hogy a bíró már a nyolcnál tart.

Most egy ilyen regényhez volt szerencsém.

És tudom, hogy banális dolog pont ennél a regénynél ökölvívó hasonlattal élni, de nekem erre telik. Ezzel azért már céloztam a sport kapcsolatra. Nos bármennyit is öklöznek, bármennyire is Szerbia egykori bajnoka a történet főhőse, Dragoslav Mihailović Mikor virágzott a tök (Európa – Modern Könyvtár; 1978).

A borítón levő két mondatnyi idézet miatt gondoltam, hogy talán... volt benne valami, amit drámainak, tragikusnak éreztem. Pedig hathatott volna viccesnek is. Akár...

A tüdősök nyáron halnak meg, amikor virágzik a tök. Most nincs nyár, Verébkém!

A történet maga egyszerű a Svédországban élő Ljubo mesél magáról, a családjáról, hogy aztán egyszercsak előkerüljön a miért és a hogyan… Az az eseménysor, ami oda vezetett, hogy ő megpattant Jugoszláviából.

Mondhatnánk persze azt is, hogy a szerb mentalitásról szól, de igazából ez a történet a nincs sem helyhez sem időhöz kötve.

Mert a vérbosszú kortalan.

A korszak, a környezet (értsd, proliregény ez a javából) miatt nekem leginkább Fejes Endre, és Bertha Bulcsu világa jutott eszembe, de Filmkén akkor látnám szívesen, ha Szomjas rendezi Ragály képein keresztül…

Vékony kis kötet, még a Modern Könyvtár kisalakú kiadványai is között soványka, mintha alultáplált lenne a maga alig százhúsz oldalával, mégis szétfeszíti az indulat. Mert ezek a belgrádi fiúk, nem azok a belgrádi fiúk, akikről a hetvenes évek jugoszláv partizán hőseposza, az eredeti címén Otpisani szólt.

Nem mondom „egy közölük” itt is felbukkan, hogy aztán „el is vigye egy nagy fekete autó követ törni”.

Mihailović nagyon belenyúlt… Bár nem politizál, de Ljubo sorsán keresztül mégis megmutatja, hogy Tito rendszere szinte az első perctől rohadt, pont ugyanúgy mint az akkor még testvéri szocialista országoké. Hogy a helyi vagányok, nem népi hősök voltak, hanem kisstílű bűnözők, akik terrorizálták a környéket, de a rend éber őrei sem voltak jobbak, és a hatalom tulajdonképpen leszarta, hogy mi történik…

Mihailović vadkeletet rajzol.

Mindezt feszes szerkezetben, izgalmasan. Csak meglepnie nem sikerül az olvasót. Nem mond újat, nem új a hangja, de pont úgy megállít és bámulásra késztet, mint a járókelőket egy utcai verekedés. Nézőként nem tudtam elszakadni a történettől, bármennyire is visszataszító. Mihailovićnak sikerült beleírni az életet.

Mondják, Mihailović ezzel a kisregénnyel beírta Szerbiát a világirodalomba...

Lehet.

Nem tudok vele igazából mit kezdeni, ez a könyv egyszerre sok és kevés.

Szerencsém volt, hogy rátaláltam.