Mondanám, hogy rendhagyó bejegyzés következik, de szerintem nálam az a rendes, ha a könyv, csupán oka és nem annyira témája egy-egy bejegyzésnek. Szóval a könyves blogokhoz képes ismét rendhagyó bejegyzés következik, egy mese könyv kapcsán.

A könyv, ami egyébként jutalomkönyv, csodás állapotban került hozzám a nyitott könyvespolcról, ami azt sejtette, hogy a példamutató magatartású és szorgalmú Matyi ezt bizony egyszer, ha olvasta, és nem lett a kedvence. Vagy nem is olvasta. Mivel én rosszindulatú vagyok, és soha nem volt példás a magatartásom, a szorgalmam meg főleg, így irigy is vagyok kicsit Matyaira, aki 1994-ben megkapta a finn író Hannu Mäkelä, az A ló, aki elvesztette a szemüvegét (Móra, 1984) című meséjét, ami egy bélyegző tanúsága szerint a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat ajándéka.

És itt kell rögtön azt mondanom, hogy én kissé megértem Matyit, ha nem olvasta. Ha jól emlékszem 1994-ben egy másodikos gyereket jobban érdekeltek a Gumimacik, meg a Kacsamesék, hogy Balu kapitányról ne is beszéljünk, mint egy ismeretlen finn író kissé ábrándos és lassú meséje egy nagydarab lóról, meg a hozzá csapódó állatokról, a barátságról.

Komolyan.

Mondjuk én soha nem értettem egy-két dolgot, az iskolai ajándékkönyvekkel kapcsolatban. Emlékeim szerint általánosban (holott minden évben kaptam, volt, hogy kettőt is) talán ha kétszer sikerült olyan könyvet kapni, aminek igazán örültem, mert érdekelt. Értem én, hogy abból kell ajándékozni, ami van… de ez kicsit olyan, mint amikor úgy kínálják a cukrot, hogy "vegyél többet is, nekem nem ízlik…"

Vajon lesz-e olyan a magyar iskolákban, amikor a gyerekek az érdeklődési körüknek megfelelő könyveket kapnak, és nem tíz éve porosodó eladatlan példányokat. Na mindegy.

A másik, amit nem értek, hogy ha már beleírják, hogy mikor, kitől, és miért kapja az a szerencsétlen kölök azt a könyvet, amit valószínűleg el sem fog olvasni, akkor miért nem bírja aláírni az osztályfőnök, különösen, ha nő, Erzsi, vagy Jolán néniként. Egy Kati néni, de még egy Zoli bácsi is személyes, évek múlva is megmosolyogtat, egy rideg Zoltán vagy Zoltánné viszont… mindegy. Van vajon valaki, aki a tanárát, tanárnőjét teljes nevén szólította?

Szóval megértem Matyit. Én még talán belekezdtem volna ebbe a könyvbe és nem csak akkor, ha éppen beteg vagyok (olyankor olvastam a jutalomkönyveket, mert különben inkább játszik az ember gyereke), mert az első két fejezetnek van valami Lázár Ervines bája. Eleve a ló, aki abból él, hogy lókönyvekről ír recenziót lovas magazinoknak… és, aki olyan csóró, hogy nem telik új szemüvegre neki, és szemüveg nélkül nem tud dolgozni és pénzt keresni… És ilyen gondolatai támadnak a témában:

Eladhatom magam egy kolbászgyárnak, ez esetben viszont nem tudom felhasználni a pénzt, amit kapok.

Zseniális. Már nekem a felnőttnek, de egy gyereknek… nem tudom.

Így végül elindul világgá, pénzt szerezni új szemüvegre, találkozik ilyen olyan állatokkal és együtt vészelik át a telet. A ló kicsit olyan, mint Bandi az Állatfarmból. Kicsit lassú, de jóindulatú.

A baj az ezzel a mesével, hogy az első két fejezet túl jóra sikerült, így a további csak egyszerűen jó fejezetek, már laposnak tűnnek…

Tudod Matyi, most amikor már a harmadik iksz környékén jársz, szerintem sajnálhatod, hogy erre a könyvre már nem volt szükséged. Mesélhetnéd… vagy csak emlékezhetnél.