Apartheid regény
2016. január 05. írta: regulat

Apartheid regény

Nadine Gordimer: Kései polgárvilág

Van, amikor az olvasó agya tiltakozik, hogy érti ő ott bent, hogy ez fontos mű, meg még talán a maga idejében érdekes is lehetett, de igazából eltelt már annyi idő a megjelenése, megírása óta, hogy ne ez legyen az a nagy durranás.

kesei.jpgNem ismerem Nadine Gordimer további műveit. Készséggel elhiszem, hogy az élete, az elvei, a harca, azaz az életműve(!) csupa olyan dolog, amivel kiérdemelte az irodami életmű Nobel-díjat. Magánvéleményem, hogy a nagy durranás, az az egy bizonyos műért, dologért kapott díj lett volna. Ettől függetlenül a Nobel-díj vitathatatlanul nagy dolog.

Már hogyne lenne az. Elvégre fehérként az apartheid ellen küzdeni Dél-Afrikában a hatvanas-hetvenes években az olyan dolog, amire én valószínűleg soha nem lennék képes.

Szóval emberileg egyrészről nagyra tartom Nadine Gordimert, másrészről ez a könyve a Kései polgárvilág (Magvető – Rakéta Regénytár, 1978) így 2016-ban olvasva nem meggyőző.

Kicsit próbálok valamit adni a történetből, mert a RaRe fülszövegek legendásan pocsékok. Pár sor, hogy ne legyen üres a könyv hátoldala.

Szóval ez egy korrajz, egy egyes szám első személyben mesélt történet, az ellenálló, liberális nőről, akiről a végéig nem tudni, hogy milyen mélyen is van benne a rendszer ellenes harcban, mégis a főhős az ex, azaz a mesélő egykori férje.

Az ő halálhíre indítja az emlékezést, amíg eljutunk a máig. Már az akkori máig. Mese idealista, liberális, és kommunista… vagy talán maguk sem tudja milyen fiatalokról, akik le akarják bontani az elnyomó rendszert nem tudva, vagy inkább tudni sem akarva, hogy annak mi lesz a következménye.

Mi már tudjuk, Gordimer, aki magának Mandelának a barátja ugyanúgy szálka lett a fekete vezetésű Dél-Afrika szemében, mint ahogy az volt a fehér Dél-Afrikáéban is. Van akinek a könyveit mindenki leszedeti a polcról. Azért ez sem semmi.

Talán pont ezért nem kedvelem a történet hőseit. Ahogy nem követelem azokat a forradalmárokat, akik addig látnak, hogy az x vagy y rezsimet meg kell buktatni, de arról, hogy mi lesz azután… csak ködös képzelgéseik vannak.

Széplelkek.

kesoiful.jpgSzóval, ha kilencvennégy (az első választás, amin a fekete lakosság is részt vett, és ahol Mandela lett az elnök) előtt, a még létező apartheid idején van szerencsém olvasni a könyvet, valószínűleg nem csak a történetet nézem, hanem a forradalmi mondanivalót. De így... így bevallom a sztori kissé lapos.

Lehet, hogy Wilbur Smith meséket ír a témában, de az legalább élvezetes, itt meg arra vártam, hogy történjen végre valami, akár a múltban, akár a jelenben. És… nem történt.

Igen, bevallom, szeretem a Wilbur Smith regények mesevilágát. (Már a korait.) Remélem nem baj.

Ez egy fehér történet. Érdemi fekete szereplő, csak az utolsó két fejezetben van… és amióta letettem a könyvet azon gondolkodom, hogy ki is a rasszista.

Nem utolsósorban a kiadó nagy húzása a belső borítón szereplő idézet, amivel a tömény afrikai erotikára éhező közönséget célozták meg:

Minden orgazmusból azzal a gondolattal tértem magamhoz: így kellene meghalni.

De csak ezért nem éri meg elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr88243876

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása