Ha lenne elfeledett nagyszerűségek rovat a blogban, mint ahogy nincs, akkor újabb hazai szerzőt köszönthetnék a rovatban, az 1935-ben elkövetett, és később még tovább csiszolt Gulliver parafrázisa kapcsán, amiről azt írta nagy kedvencem Kolozsvári Grandpierre Emil, még 1941-ben: „Régi ismerősünknek, Gullivernek ez újabb utijegyzeteiről sok jót, de még több rosszat lehet mondani. A könyv egy tehetséges ember sok helyen ötletesen, frissen elgondolt, de hanyagul megírt munkája”

Az hiszem ebbe a kritikába még az első oldalak olvasása során futottam bele, és magamban ezért Kolozsvárit, szimplán lehülyéztem. …mert ugye a Lófő…

Aztán teltek múltak az oldalak, és be kellett látnom, hogy Kolozsvári kritikája, annyiban nem jogos, hogy a hanyagul kifejezést használja.

Szathmári Sándor Kazohinia (Magvető, 1972) című regénye egyszerre zseniális, és néha olvashatatlan.

Gondolom, ez a mérnök voltából fakad. Már, hogy néha elveszik a részletekben.

A regénynek az a nagy előnye, ami a hátránya, hogy Szathmári nem egy valamit, jelenséget, társadalmi, politikai csoportok, izmust, vagy mást parodizál, hanem mindent, ami jön. Politikát, vallást, divatot, erkölcsöt, oktatást… A franc se tudta követni, hogy éppen mikor kinek szúr oda egy jót, főleg, mert ahogy Kolozsvári is megemlíti, időnként úgy kell kihámozni a lényeget.

Tulajdonképpen eszem ágában sincs elmesélni a történetet, mert egyrészt Kolozsvári hivatkozott recenziója megteszi, másrészt tettem vele egy kísérletet… és elvesztem a részletekben. Így maradok a saját megérzéseimnél, gondolataimnál. Szathmáriét meg el lehet a könyvben olvasni.

Szóval a kezdés, hogy hősünk újra hajóra száll erős volt. Tragikomikus, ergo kacagtató. De ezt a szintet tartani… nem sikerült.

Kolozsvárival ellentétben és az első részt, az utópisztikus társadalomba, valójában a nettó kommunizmusba csöppenő Gulliver kalandja, ha néha unalmas is volt, de lekötött. A mérnök meglátta a tökéletes emberek, tökéletes társadalmában, ahol a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, és csak a szükségleteinek elegendő mennyiséget vesz, meg ahol megszűnik a bűnözés, az egyetlen buktatót az embertelenséget.

Szathmári, bár nem nevezi a hinek társadalmát kommunizmusnak, mégis egy kommunisztikus utópiát ír le, ahol csak annak van helye, ami a közösség számára hasznos, és az egyén igényei is csak akkor számítanak, ha az egyén a közösségnek hasznára válik. Nem is értem, hogy a kommunizmust mint célt maga elé kitűző létező szocializmusban ez a regény, hogyan kerülhetett háromszor is kiadásra.

Illetve értem, hiszen a behinek között, ugyanúgy ki akarták adni hősének a jegyzetit.

És bár keményen osztja a tökéletes társadalmat, mégiscsak belöki hősét a behinek közé… ez afféle tébolydának mondható élettér. Olyan, mint Európa.

Szívem szerint hozzá tenném, hogy „volt”, már a mű születésekor, de lássuk be, az emberiség nem változik, és az emberség sem lenne divatosabb, mint hajdanán…

Mivel ennek a résznek az alapvetése (mint a végén, amikor hősünk megmenekül ebből a tébolydából, kiderül), hogy

Az ember voltaképpen nem ismeri saját hangját, mert belülről, a koponyáján át halja.

azaz ahogy a hin lélekgyógyász(vagymi?), magyarázza hősünknek:

…te sem ismerted fel a behinek közt saját hangodat, mert először láttad kívülről.

Hogy aztán az olvasó a civilizációba visszatérő Gullivert, tisztán behinnek találja.

Az a nagy büdös helyzet, és itt térek ismét vissza a néha olvashatatlanságra, hogy annyira szerteágazóan ironizál Szathmári, hogy nem mindig tudtam követni, hogy éppen ki, vagy mi van terítéken és ez eléggé zavarta a zsenialitásának az élvezeti értékét.

Jelen esetben Szathmári sziporkáit, a felcsillanó ötleteket és humort többre tartom, mint a regény irodalmi értékét. Úgy inkább lebeszélnék róla mindenki, pedig ezt a könyvet kár kihagyni.