A bestia bennünk van, mondhatnánk Páral könyvének elolvastával, és tulajdonképpen nem is tévednénk nagyot. Nem, én nem akarom a fogyasztói társadalmat ostorozni, azt megteszi a regény.

Tudom, hogy műfaját tekintve sci-fi. Meg még a szerző is tiszteleg a mű elején a műfaj cseh klasszikusa, Karel Čapek előtt utalva itt a Harc a szalamandrákkal című regényre.

Nem utópia ez, hanem a ma képe. Nem spekuláció valami eljövendő dologról, hanem tükörképe azoknak a körülményeknek, amelyek között élünk. Nem fantáziáról van itt szó… hanem valóságról.

- mondja Čapek. És tulajdonképpen ez az alapvetése Vladimír Páral: Harc a bestiával (Bembo, 1989) regényének is.

Tulajdonképpen az az elsődleges bajom (már, ha bajnak tekinthetjük) Páral sci-fijeivel, hogy képtelen vagyok sci-fiként olvasni őket. Játszódhat a jövőben, lehet tudományos, meg lehet fantasztikus, nekem akkor is a „jelen” [ejj, be szeretném azt írni, hogy a múlt, utalva arra, hogy ez az egész a regény születésének idejére és nem a mára jellemző] szatirikus látleletei.

Tulajdonképpen egy tisztességes katasztrófa sci-finek indul a történet. A környezetszennyezés olyan mértéket ölt bolygónkon, hogy már alig látni a napot. Persze vannak olyan még megmaradt Ararátok, mint az Érchegység, amit még nem takar a maszitnak elnevezett barna szennyeződésfelhő. Oda menekítik a gyereketeket és az alsóbb emeletek lakóit.

Így lesznek hőseink az Észak-Csehországi Élelmiszeripari Vállalat Usti Nad Labem-i [hol is lenne másutt, ha Páral a szerző?] lakótelepének 2002-es bérháza negyedik emeletének a lakói. Szomszédok és kollégák… akik, utálják egymást.

Jellegzetes Páráli közeg, munka és lakóközösség.

…és a szennyeződés életre kel.

Ez a harc a regény első fele. és közben kiderül, hogy képesek-e hőseink túllépni a múlton, hogy képesek-e a közös célért együttműködni. Netán még…

A második fele… nos ez már nehezebb…. Mondhatjuk úgy is, hogy a regény második felében a legyőzött bestia afféle parazitává válik, ami felszabadítja az áldozatainak alantas ösztöneit. Evés, ivás, szex…

Akinek parazitája van, azok lesznek a barnák… akinek nincs… azok a fehérek. És vajon lehet-e valaki száz százalékosan barna, kerülhet-e bárki csak az ösztönök irányítása alá… [Valószínűleg másnak is eszébe jutott a barna és fehér emberek behelyettesítése, holott ez nem a bőrszínről, a tanult normákról, hanem az ösztönökről szól.]

Persze a parazita ellen lehet védekezni… nos például, mértékletességgel, aktív sporttal, az agy munkára fogásával, azaz egyfajta aszkézissel lehet.

És innentől kezd Páral igazán érdekes kérdést boncolgatni, hogy lehet-e az embert erőszakkal a jónak gondolt útra terelni. Meg, hogy mi minden befolyásolhatja a döntést, hogy az ember a jó, vagy a kényelmes oldalra áll…

Kell-e egyáltalán dönteni?

Miközben tulajdonképpen a divatot, és a fogyasztói társadalmat ostorozza Páral, azért úgy mellékesen még mutogat egyéb társadalmi problémákat. A hatalommal részegítő voltát. Élni, vagy visszaélni? Vagy a függőséget más függőségre cserélők arroganciája…

Nem hiszem, hogy bárki a könyv olvasása kapcsán neki ismeretlen társadalmi problémát, jellembéli torzulás tudna felfedezni. Mert bár a körítés változhat, sajnos nincs új a nap alatt…

…és a bestia bennünk (is ott) van.

Halkan jegyzem meg, hogy aki nem élte meg, annak talán fel sem tűnik, hogyPáral sajátos korrajzot, ahol bizony előkerülnek a korszak "hóbortjai", a bűvös kockától, az éppen divatos autogén tréningen keresztül, Erich von Dänikenig... vagy a Közép-Kelet Európába begyűrűző punk zene, a regényben felemlegetett Sex Pistols-szal.

És akkor köszönjek el magyar punkkal, ahogy ezekben az években a Neurotic mondta a Brék című számmal:

Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy...