Májusi eső aranyat ér. Főleg, ha olvasni akar az ember, mert ugye esőben beszorul a szobába. Az idei május nem volt olvasás barát. Szerencsére.

Sikerült is majd százötven kilométert görkorcsolyázni. Ebből a versenyek a kettes szám jegyében teltek el. Két verseny. Egy második, és egy huszonkettedik hely… Na ja, a numerológusom szerint a kettest a végletesség jellemzi.

Nos ebben a hónapban az olvasással voltam végletes. Csak a véletlennek – vagy inkább Kalimpának – köszönhetem, hogy három könyvet vettem kézbe, ugyanis az első kettő után valahogy nem volt kedvem semmihez. Ez a semmi kitöltötte a hónap második felét. Nem mondom belekezdtem egy Rejtőbe, de mivel valaki sikeresen mosta össze valami tök ellentétes jelentéssel a Csontbrigádot, így inkább visszaraktam a polcra…

A Holokauszt kapcsán néhányszor szóba került az elmúlt hónapokban Franz Werfel műve az A Musza Dagh negyven napja (Európa, 1973). Most volt itt az ideje, hogy újraolvassam. Talán a kor, az idő teszti, de valahogy most sokkal kevésbé volt romantikus az örmények hősiessége. Úgy harminc éve olvastam először. Akkor még csodáltam a muszájherkuleseket, ma már inkább sajnálom. Nem vágyom ilyen szerepre. Ráadásul mostanság képes vagyok mindenben aktuálpolitikát találni

Hrand Oszkanjan, akiről ma kiderült, hogy reményteljes politikus, jól tudta, hogy a logikai hiba nem árthat ügyének. A következetes gondolkodás erőfeszítést igényel, és senki nem akar erőlködni. Viszont aki nevetségessé teszi az ellenfelét, az kéjes örömöt kelt egy gyűlésen, és egyes-egyedül az ilyenfajta érzések számítanak.

Mi lehet ennél aktuálisabb?

Elég körülnézni és szűkebb, tágabb környezetünkben ezzel operálnak.

Én meg dúdolgathatom az egyszerű hülyézés helyett , hogy Sej, Vargáné káposztát főz, kontya alá ütött a gőz…, akkor is tudom, hogy Oszkajan igazsága erősebb a logikánál.

Werfel után valami könnyebb. Nemrég fedeztem fel magamnak Aszlányit. Szerencsére a kiadók is, így az Özöngáz után, most a Sok hűhó Emmiért (Ulpius, 2007) következett. Úgy a második résznél jöttem rá, hogy én ezt a filmet láttam. Méghozzá Jávorral és Szelecky Zitával. De nem emlékszem a filmre, csak néhány jelenetre.

Jó ez a könyv. Mondják, hogy Emmi a magyar Makrancos Hölgy. Hát Emmi makrancosnak, makrancos… Málnássy meg szerelmes, és bolond. Se vele, se nélküle. Földön, vízen… na levegőben azért mégsem. Azt hiszem, erre a „love storyra” lehet azt mondani, hogy magyarosh.

Szóval bohócgyártás folyik egész végig, és Málnássy, a hős tudja, hogy ebben a történetben ő a bohóc, ami ellen az agy a tiltakozik, de nem képes Emminek ellenállni. Na ja, a szerelmes férfi nem arról híres, hogy ellent tud állni…

Azt hiszem a havi olvasásom valahol itt fejeződött volna be, elvégre jöttek a versenyek, de Kalimpa ajándéka közbeszólt. Mindössze száztizenegy oldal erejéig. [Jut eszembe Elő kellene venni Heltait.] M. Iljin: Az óra története (Szikra, 1950). Iljin, aki lehetett Misa, vagy Maxim, vagy bármi más - mert a kiadó egyáltalán nem tartotta fontosnak a teljes nevét – gyerekeknek magyarázza, az óra fontosságát, történetét még 1946-ban. Hát igen, az óra még nem volt tömegcikk. A karórát talán, ha egyszer említi, az még ritkaság.

Pedig akkor már dúdolták Pesten, hogy ellopták az oroszok az órám…

Minden esetre érdekes, amit az óratörténetről mesél. Kisiskolásoknak való. Mai szemmel kissé (khm.) bárgyú a stílusa. Mai szemmel.

Hát májusban ennyit sikerült.