Nem mondanám, hogy sikerélményként éltem meg, amikor először találkoztam nem is olyan régen a Pó-völgyi parasztok legendáival.

Ha valaki nem emlékezne rá, ez a találkozás nem is olyan régen volt és nem is volt olyan sikeres. De mégis volt benne valami. (Ha valaki nem emlékezne ez volt az a bejegyzés).

Igazából az volt a bajom a kötettel, amit Rónaszegi Miklós olyan egyszerűen megfogalmazott a Gézengúzok meg az idegenforgalomban,

hogyaszondja: a gyerekeknek

lehetőleg gyorsan kell beszélni (nehogy a felnőtt türelmetlenkedjék), röviden kell beszélni (nehogy a felnőtt türelmetlenkedjék), végül pedig érthetően kell beszélni (nehogy a felnőtt türelmetlenkedjék).

Mindebből világos, hogy a gyerek rendszerint hadar, és félrenyeli a szavakat…

Na, pont ilyen hadarós félrenyelt szavas valami volt az Ötödik rend, de amikor megláttam a Nyitott könyvespolcon Ferdinando Camon másik regényét az Oltár anyámnak (Magvető - Rakéta Regénytár, 1980) címűt, tudtam, hogy ennek az alig 150 oldalas sírfeliratot el kell olvasnom.

Sokat mondani nem tudok róla, egyszerű, tiszta és megható.

Valamiért különösen nehéz nekem a halállal foglalkozó könyvekkel. Ezt be kell látnom. Viszont népszerű téma. Én még a saját halottaimmal sem tudok mit kezdeni, a váratlan halál megdöbbent, a várt (igen van ilyen) megkönnyebbülést hoz.

Aztán valamikor, idővel… jöhet az emlékezés. Általában valami váratlan váltja ki.

Camon kisregénye a halál feldolgozásáról szól.

Az anyja haláláról.

Ő és az apja emléket állítanak, oltárt emelnek a kedves halottnak.

Mindketten a maguk módján.

Az apja kőből, fából, rézből… Camon szavakból. Miközben elmeséli emlékeit az anyjáról, a faluról, a szegényparaszti létről, közben apja megépít az emlékhelyet, az oltárt…

Megkapó és nagyszerű a szeretet, ami ebből a könyvből árad.

Kár lett volna kihagyni.