Egy kisfiú, a Zsolti öngyilkos lesz egy kedd délelőtt… szomorú eset. Mondhatnánk, hogy értelmetlen, meg érthetetlen, hiszen még csütörtök este minden rendben volt vele, minden rendben volt körülötte. Csak a közben eltelt négy nap alatt történtek bizonyos dolgok…

Az az igazság, hogy a történetet mozgató eseményeket, konfliktusok önmagukban is lehetnének egy-egy regény témái, de így lényegében alig egy hétbe sűrítve valahogy súlytalanná válnak. Pedig feszültség jut minden napra… A nyolcvanas évek eleje…

Nekem Asperján György Végül is szenteltvíz (Magvető 1984) című regénye arról szólt, hogy mennyire álszentté vált az a mi [akkor még] szocialista világunk, hogy mennyire a pénz, az anyagi javak mozgattak mindent. Legyen szó lakásról, kocsiról, vagy akár Zsolti machboxairól…

És a könyv közepén ott tartottam, hogy a korszakban általam hallgatott lemezekről ugranak be idézetek. Mert nekem ez a könyv ugyanúgy a rendszer fricskája, mint a Hobótól Vadászat, vagy a Sztárcsinálók című rock-operett (bocs!) Főleg az utóbbiból jutott eszembe az az idézet, hogy

elhíztak mind az apostolok, álmuk egy jól menő ereklye bolt, rossz üzlet lett a prófétaság, ma csak az fut ki bóvlikat gyárt

Mert az egyik véglet a Zsolti nagyapja, az „igazkommunista”, a Sztálin Jóska”, aki gyakorlatilag becsületesen pont nem vitte semmire. Aki nem kért a párttól csak szolgálta. A másik meg Szalai, Zsolti apjának a munkatársa, aki tehetséges parasztivadékként benősült egy nagypolgári-kommunista klánba. És mind a kettő moralizál...

Ezek között a végletek között őrlődnek Zsolti szülei, akik (nincs ezen mit csodálkozni) a nagyapusféle hősöket lúzernek tartják…

Valójában nekem erről szól a regény, erről a merre tovább érzésről, az elvesző erkölcsi gátlásokról, amit Asperján az élet minden területére igaznak éreztet.

Arról, amit én is megéltem gyerekként akkoriban, hogy az volt az érzésünk, azt láttuk, hogy nem éri meg a becsületes munka. Hogy a szocialista erkölcs csak üres lózung. Hogy vannak kivételezettek, akik pont leszarják a létező szocializmus mindenki érdemei szerint elveit.

És nem volt jó olvasni. Nem volt jó, mert hirtelen úgy éreztem, hogy megállt az idő, hogy nem telt el időközben harminc év, csak a technika fejlődésében, a társadalmunk maradt ott, csak most látszólag nem egy párt adja a mindenható elitet. Látszólag.

Édesapám, Anna rokonságának a keze messzire elér. Ha kell van köztük pártfunkci, ügyvéd, ügyész, minden ami egy klánt védetté tesz. Feudális ország ez. Csak a kapcsolatok számítanak, amikhez vagy pénz kell, vagy rokonság, de legjobb, ha megvan mindkettő. És akkor sokáig kevergetheted a paklit… akkor, azt is mondhatnám, már felhasználhatod a törvényeket arra, hogy látszólagos betartásukkal fölébük kerülj, és ezzel együtt a se kapcsolatokkal, se pénzzel nem bíró embertársaid fölé…

Mert ez az idézet igaz volt akkor, igaz most, és tartok tőle, hogy még sokáig igaz lesz. Mert nekünk ilyen elitre telik.

Csak az a bajom, hogy a konfliktusokból Asperján olyan mennyiséget sűrített a könyvbe, ami súlytalanná teszi az egészet. Még a címadást indukáló esemény tragikus voltat sem érzi át az ember, olvasás közben.

És számomra a könyv ezért csak közepes, pedig érzem benne a lehetőséget…

Itt a poszt vége.

Illetve van még egy spoiler a címről, a címben foglalt tragédiáról.

A nagyapa, a „Sztálin Jóska” egy valamit nem szeretne papot a temetésére, nem kért a szenteltvízből. Kommunistaként élt, úgy is akar eltávozni, csak hát a barátok, harcostársak, a párt éppen nem ért rá a temetés napján, hogy elbúcsúztassák, az igaz kommunistát… maradt a pap, meg a szentelt víz.