Igazából az lenne furcsa, ha egy humoros írásokat tartalmazó kötetért lelkesedni tudnék. De ezt már annyiszor leírtam. Nem, egyszerűen nem megy. Nevetek egyen, nevetek kettőn, de hogy mindegyiken… az kizárt. És ez nem a szerző, vagy a szerzők hibája. Így működöm.

Itt van Gombó Pál utolsó kötete a Hasad a tudatom (Magyar Zsebkönyv Kiadó, 1986.).

Megrágom, végig gondolom, és azt mondom, hogy jó, jó de…

Az a baj ezekkel a társadalmi szatírákkal, mert ezek a vidám írások jobbára azok, hogy az adott társadalom ismerete, a helyzetek átélése nélkül nem ülnek a poénok. Egy mai huszonéves nem érti. Néha még a harmincasok sem.

Mondjuk anyám, az jókat nevetne. Már, ha nem egyvégtében olvassa. Úgy neki sem menne.

Persze nem tudom kihagyni ezeket a köteteket, ha szembejönnek, mert van az a valami, ami húsz-harminc évvel ezelőtti a társadalmat, a rendszer nem-, vagy legalábbis furcsán torz működését ostorozó, cikiző írások esetében reménykedem.

Az egyértelmű múlt idő. Amikor bennfentesként lehet röhögni, vagy csak mosolyogni, hogy hát igen ez így volt. Amikor tudom, hogy a tíz meg a húsz évvel fiatalabbak nem értik. Nem az egyes kifejezéseket, az akkori divatszavakat, hanem a helyzetet.

Amikor nem az jut eszembe, hogy ez azóta se…

Vagy az, hogy ez már megint…

Gombó Pál apró visszásságokat karikíroz. Amolyan mindennapi problémákat, amik egyenként szóra sem, de együtt… és szörnyű, hogy a többség azóta is. Mert a bosszantó visszásságok nem rendszer, hanem emberfüggők.

A talpnyalás, a hatalommal visszaélés, a korrupció, a silány minőségű szolgáltatás… és még sorolhatnám, nem politikai rendszerektől függően alakul ki, csak egyes diktatórikus jellemzőket mutató rendszerekben a gátlástalanság, meg a gerinctelenség valahogy erénnyé válik. A hatalom szemében.

Az, hogy Gombó Pál utolsó könyvében túl sok a „már megint” és a „még mindig” a mai olvasónak, az csak azt mutatja, hogy az elmúlt majd negyedszázadban valamit rosszul csinál(t)unk.

…és a múlt idő lenne a jobbik eset.