Tudom, hogy elfogult vagyok, de valahogy nem lelkesít a gondolat, hogy jogászok, vagyis inkább jogtudósok szórakoztató szépirodalomnak szánt munkáit olvassam. Nem a jogász lét váltja ki belőlem az előítéletet, mert mondjuk egy válóperes, vagy egy sima [lehet erre ilyet mondani, hogy sima?] védőügyvédből kinézem, hogy jó regényt ír, de egy jogtudósból? Arról hamarabb gondolom, hogy rizsszemre fest komplett tájképet, mint azt hogy szórakoztató irodalmat produkál.

Valahogy az a meggyőződésem, vagy mim, hogy egy jogtudós olyan szőrszálat hasogató precíz, vesszőkön lovagló fazon, aki addig csűri meg csavarja a szót, amíg halandó azt ép ésszel felfogni kénytelen.

Már elnézést a jogászoktól, akiket esetleg megbántottam.

Például Sajó Andrásról, ha tudom, hogy jogtudós, hogy olyan – már-már riasztó című – munkákat tudhat magáénak, mint az Az alkotmánybíráskodás a diskurzuselmélet fényében, vagy az Önkorlátozó hatalom, hogy az A materiális természetjog árvái, avagy hogyan védi alkotmánybíróságunk az elesetteket, akkor eszembe sem jut elolvasni az Útmutató az elkárhozáshoz (Kozmosz Könyvek, 1982) című novelláskötetét.

…és mekkorát hibáztam volna!

Általában egy novellás kötetben, jó esetben, ha találok két olyan írást, ami tetszik, amiért rajongani lehet, akkor már örülök. Jellemzően minden ilyet úgy teszek le, hogy az írások többsége esetében kár volt a fákért, és mennyivel jobb lett volna, ha ez(ek), vagy az(ok) kimaradt(ak) volna a kötetből.

Jó a fülszöveg tette a dolgát, kedvet csinált. Mert azt ígérte, hogy:

A kötet elbeszélései az alábbi kárhozati kérdésekben adnak eligazítást:

Miért kell borravalót adni, ha századunk legnagyobb magyar tudósa haldoklik?

Hogyan lesz az egyenlőség eszméje szexuálpatológiai esetté?

Hogyan tegyük tönkre:

a)    a példaképet;

b)    azt, akinek példaképre van szüksége;

c)    önmagunkat

-      egy feladat szolgálatába szegődve

-      önmagunk megismerésére törekedve

-      jó cselekedet által.

Hogyan mérsékeljük a forradalmárt?

Hogyan utasítsuk vissza a megváltást?

Ez így a komplett tartalomjegyzék. Kilenc novella, kilenc megközelítés. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy kilenc stílus. Az első írásnál, még csak a nem rossz kategóriába soroltam volna, de aztán a következő két történet (Egyenlőség és Kiemelve) nem csak levett a lábamról, de átsegített a következő számomra nehézkes íráson.

Hogy aztán a Kapuőrök, az iskola kapujában álló, a későket felíró, a házirendet vigyázó gyerekek története feltegye az i-re a pontot.

És ezzel nem fogyott el a puskapor, mert a K. visszatérése, sem egyszerű baleset.

Azt hittem, hogy Sajó András könyve amolyan szokásos korrajz lesz, némi társadalomkritikával, de valójában fontos erkölcsi kérdéseketre mutat rá. Nem hinném, hogy a választ keresi. Csak jelzi a problémát.

Rég olvastam ennyire jól szerkesztett novelláskötetet. Főleg olyat, ami pont azt adja, amit a cím, meg a fülszöveg ígér.

Most kéne annak jönni, hogy ide nekem az oroszlánt, vagy legalábbis a többi könyvét Sajó Andrásnak, de inkább csak a másik két szépirodalmi munkája érdekelne. A Karácsonyi merénylet, meg a Terven felüli regény. A jogtudósi munkáira valahogy nem vágyom.

De egyelőre megelégszem egy „érdekes” szerző regényével. Albert Maltz egyike volt a Hollywoodi tízeknek… azt hiszem, kicsit ennek tükrében fogom olvasni a Simon McKeever utazását.