Felnőttként érdekes dolog újraolvasni gyermekkorunk meséit, csak vigyázni kell, mert a felnőtt szarkalábbal szegélyezett szeme, no meg az idővel némileg cinikussá vált gondolkodásmódja bizony meglepetéseket tartogat. Például felmerülne egy gyerekben a mese főhősének különös utazását Csodaországba [ja ,az egy kiscsaj volt] összekötni azzal a ténnyel, hogy főhősünk nagybátyja, és társa az utazásban… gyógyszerész. Na ugye, hogy nem.

Nekem meg egyből ez ugrott be, amikor Erich Kästner Május 35. avagy Konrád a Csendes-óceánhoz lovagol (Móra, 1959) című regényét újraolvastam. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mivel tömi ezt a gyereket Ringelhuth bácsi? Mert, hogy jó az anyag az biztos…

Az olcsó poénkodást félretéve, meglepett a könyv. Nem mondanám, hogy nem gyerekkönyv, inkább azt, hogy ez a mese minden korosztályhoz szól. Mindenkit tanít.

Kezdjük ott, hogy a történet ott kezdődik, hogy Konrádnak házidolgozatot kell írnia a Csendes-óceánról.  És mindezt egy buta pedagógus buta előítélete miatt. A kissrác fel is háborodik, elvégre őt itten megkülönböztették. Ugyanis azt mondta a tanerő, hogy azért a Csendes-óceán és nem a házépítés a téma, mert aki jól számol, annak nincs fantáziája, márpedig Konrád (állítólag) jól számol.

[Mondjuk a jól, az egy olyan viszonylagos dolog, mert Konrád igazán nem lehet jó tanuló, és ha annyira számol jól, amennyire helyesen ír… Na mindegy!]

…és mivel Konrád minden csütörtök délutánt a gyógyszerész nagybácsival tölt, hát olyankor minden megeshet. Különösen május 35-én, mert olyankor még az is előfordulhat, hogy a május négy nappal hosszabb lesz. Meg találkozik az ember gyereke egy beszélő lóval. Aki ráadásul görkorcsolyázik is…

Ehhez képest a szekrényen keresztül elindulni a Csendes-óceánhoz igazán gyerekjáték, főként alternatív világokon keresztül, amiből az olvasó megtudja, hogy aki lusta és semmire kellő az politikusnak (elnöknek) még jó lehet, mint a kövér Seidelbast Eldorádóban.

Meg aztán gondold végig, hogy kivel mit csinálsz, mert van ugye az a kölcsönkenyér, ami visszajár.

Aztán a dicső múlt vára sem piskóta, mert bizony-bizony kiderül, hogy azok a nagyságok néha mily kicsinyek, vagy inkább kicsinyesek. Hannibál és Walleinstein az ólomkatonákkal… milyen dedósok ezek a hadvezérek politikusok…

Itt mondja az a Hannibál, hogy „Nem vonulok vissza! Nem tágítok! És ha az utolsó katonámba kerül, akkor se!” aki nem sokkal később azért hagyja abba a háborút, mert nem szeretne meghűlni a nedves fűben. Gyerekként ezen még nevettem, most meg szomorúan csóválom a fejem, hogy ez a más farkát csalánverőnek használó népségtől még most sem tudtunk szabadulni.

A fordított világról mindenki álmodozik, mint ahogy az automata városról is. Na jó, a mindenki az túlzás. Kästner kissé furcsán áll a technikához, nem fél, csak félt tőle… jó már az elején már Negro Kaballo is arra panaszkodott, hogy lám a főlovak is automobilon közlekednek...

Az automataváros (köszönhetően némi maximális túlhajtásnak) összedől, Negro Kaballo meg hőseinkkel végig száguld az egyenlítő acélszalagján… és megérkeznek a Csendes-óceánhoz. (hogy szembesüljünk a félműveltség szörnyű elképzeléseivel) Találkoznak egy pepita kislánnyal. Pepita, mert az apja fekete törzsfőnök, az anyja pedig holland nő… az erdőben kúszó cettel, mert ugye a cet emlős és csak tévedésből van a vízben…

Megvendégeli őket a pepita kislány apjának törzse… meg szerintem múlni kezd a szer hatása… Negro Kaballo úgy dönt, hogy felhagy a beszéddel és a görkorcsolyázással (igaz csak egy fehér póni miatt) Konrád és Ringelhuth bácsi meg visszatér a szekrényen keresztül…

Gyerekként megelégedtem annyival, hogy merjünk gyerekek lenni és maradni, most azért hozzá tenném, hogy nem mindegy, hogy ennek érdekében mit szedünk be…

Na jó valami komolyabbal folytatom. Leonard Sciascia A késelők című kisregényével.