Úgy egy évtizeden keresztül voltam rendszeres olvasója az akkor már pártlapnak nem nevezhető MaNcsnak (Magyar Narancs). Valamelyik szigeten kezdődött egy kezembe nyomott példánnyal, és egy időre összenőttünk.

Kultúrcsemege. Volt egy rovata, amivel nem mindig tudtam mit kezdeni, az Egotrip. Nem volt mindig, csak úgy megjelent, a semmiből. És csütörtök reggel munkába menet a néha összefüggő, néha szétcsúszó szövegű írások az agyamra mentek. De azt tudtam, hogy van bennük valami. Hogy honnan? Ugyanezek a szövegek szombat hajnalban az éjszaki buszon, vagy az első villamoson varázsütésre össze tudtak állni. Már, ha én voltam szétcsúszva.

Mondjuk kijózanodva elmúlt a varázs…

Az Egotrip egyik szerzője volt Para-Kovács Imre. Rovata az Én-Teriőr (Alexandra, 2003). Mondatok vonulnak a fényes ösvényen, oszt ahogy kitágul a tér, szétszaladnak… Értem én, hogy gonzó, de miért van szétcsúszva?

Szóval, az Én-Teriőrt nem szerettem, nem olvastam, csak szigorúan a hajnali másaznaposság adtam meg neki nekem a megvilágosodás lehetőségét, hogy aztán a fényes ösvényt elhagyva a józan mindennapokban nyugodtan utálhassam Bélát, meg a kopasz nyulat, meg Para-Kovácsot.

Ezekről az írásokról mindig sz jut eszembe, amikor egy részeg fickó beleröhögött a kocsma alapzajába, hogy Föld hívja Hjúsztont! Kettészakadt a világ…

Én csak akkor értettem Para-Kovácsot, amikor az ilyen hjúsztonos dumákat is képes voltam érteni, átérezni.

Általában nem ment.

Most mégis lecsaptam a kötetre, mert ugye ott volt benne az a valami… hangulatok, utalások, érzések. Valami, amit most megpróbáltam egyben, hátha úgy…

És meg lett, nem a mondanivaló – ahhoz most is túl józan voltam – csak az érzés, meg hangulat meg az ezredforduló, meg a nosztalgia. A rácsodálkozás, hogy tényleg, és közös pontok. A sziget, a belváros, a pincekocsmák… az inkább túl-, mint megélni akarás.

Amit anno széttört a hetenkénti (vagy éppen két-három hetenkénti) megjelenés, az most itt volt egyben, ömlesztve.

És együtt baktattunk azon a fényes ösvényen…

Nem ad hiteles képet azokról az évekről. Mit hitelest? Képet sem ad. Csak odamázolja a színeket, hogy érezd, és vagy ráérez az ember, vagy nem. Nekem most sikerült, ráéreznem valamire, bár lehet, hogy zöld az a kék…

Nem tudom. Nem hiszem, hogy bármikor újra akarnám olvasni. Nem tudom. Nem hiszem, hogy ne olvasnám majd újra. Valamikor, valahol. Egy másik évtizedben. Mert, ha nem is ott, és nem is úgy, [sőt! úgy végképp nem!] de az Én-Teriőr, pont attól szól rólam is, hogy nem rólam szól. Mégis ott van benne(m) a felismerés, a nosztalgia… és nem tudom, hogy aki akkor máshol, az vajon érti-e.

Nem, ezt nem rakom bele a hajókofferba, de valahogy mégis belekerült, mert nekem fontos. Lett. Föld hívja Houstont! Houston jelentkezz!

Legközelebb, valami komolyabb, mint az A lakók Bernard Malamudtól.