Az úgy kezdődött, hogy meghallottam, hogy legalább egy iskolában kötelező olvasmány lesz az idén. Hopp mondok magamnak, ennek utána kell nézni. Mert, hogy nem hallottam semmit, se az íróról, se a könyvről. Elolvastam néhány véleményt és tudtam, hogy ezt el kell olvasnom. Hát megvettem.
Így került hozzám Janne Teller siker(?) vagy botrány(?)könyve a Semmi (Scolar, 2011).
Egy tanévnyi történet, ami úgy kezdődik, hogy egy nyolcadikos diák, bizonyos Pierre Anthon otthagyja az iskolát. Mert az egésznek Semmi értelme, vagyis igazából semminek sincs értelme. Felül a kertjükben a szilvafára, és onnan osztja az észt az osztálytársainak napjában kétszer minimum. Már amikor azok iskolába mennek, vagy onnan jönnek.
A könyv a gyerekek reakciójáról szól, ahogy be akarják bizonyítani Pierre Anthonnak, vagy inkább saját maguknak, hogy igenis van értelme az életnek. Elkezdik építeni a Fontos Dolgok Halmát, amibe először mégsem olyan fontos dolgok kerülnek, mert attól nem válik meg szívesen az ember. Magától. Így egymásnak mondják meg, hogy ki mit tegyen bele áldozzon fel. Igen az áldozzon a jó szó. És a tétet állandóan emelik. Egy pár zöld szandáltól indulnak, és mivel mindenkinek fáj a saját vesztesége a következőtől nagyobb és nagyobb áldozatot követelnek. Egészen addig, míg…
Juszt sem mesélem el, bár annyi spoiler látott a könyvről napvilágot, hogy akár el is mesélhetném. De nem!
Fontosabb számomra a történetben a felnőttek szerepe. Ami igazából nincs. Persze vannak, akik úgy értelmezik ezt a valójában, hogy a felnőttek úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi. Vaknak tettetik magukat. Vagy tényleg azok. Egy-egy reakcióról azért elvétve értesülünk.
Végig ez a felnőtt reakció az, ami hiányzik, mintha nem tizenévesekről lenne szó.
Annak idején, amikor nekem volt ilyen nihilista korszakom, mint Pierre Anthonnak, hogy
Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.
Anyám anno egyből rövidre zárta a kérdést. Minek eszel, ha úgyis kiszarod(sic!)? – kérdezte, és dühösen visszapakolta a vacsorát a hűtőbe.
És tényleg Pierre Anthon ül a szilvafa ágán és povokál, ahogy Tandori Dezső írja róla, amolyan Luciferként.
És senkinek sem jut eszébe megkérdezni tőle, hogy ha semmi értelme az életnek, akkor miért ül, és miért nem lóg azon az ágon?
Persze ez a kérdés megölné a történetet.
A könyv nagyszerűsége pont abban az egyszerűségben rejlik, hogy Teller szinte kizárja a külvilágot. Már a felnőttekre gondolok. Csak azért engedi be, hogy a feszültséget fokozza, illetve egy időre oldja, hiszen, amikor fény derül a Fontos Dolgok Halmára, a gyerekek megkapják azt a bizonyos öt percet a világhírből.
De Pierre Anthont nem hatja meg az áldozat… és a bizonyítási vágy dühbe csap át.
Már a borítón is fel kellene tüntetni, hogy Elolvasás után kibeszélendő!, mert különben megfekszi az ember gyomrát.
És ezért félek a kötelezővé tételétől. Mert egy olyan tanárral, amelyik nem hagyja, hogy a gyerekek kibeszéljék, hanem csak leadja az anyagot és még meg is mondja, hogy mit is kell gondolni róla, pont annyi az értelme, ami a könyv címe: SEMMI.
