"Melankolikus parabola" – mondta a szerző a művéről... Én inkább disztópiának mondanám, s azon csodálkozom, hogy harminc évvel a megjelenése után, a legvidámabb barakkban kiadták. Bár a franc se tudja, de valamiért akkoriban szerettük azt hinni, hogy a diktatúra, az valami más...

Most is csak véletlenül került a kezembe Walter Jens regénye az Az utolsó vádlott (Magvető, 1980). Szerencsém volt, valaki „kidobta”. Én meg szerencsére nem olvastam el a korabeli fülszöveget, mert akkor vagy valami mást keresek benne, vagy el sem olvasom. Azt hiszem ez a borzalmas fülszöveg [meg is kímélnék tőle mindenkit] volt az ára a megjelenésnek.

A történet röviden annyi, hogy: Valamikor a jövőben, az utolsó háború után, megszűnnek az államok, a kormányok. Létrejön valamiféle világállam, amiről az átlagember azt sem tudja, hogy ki irányítja. Ebben a korban él hősünk, Walter Sturm az egykori tanár, író, irodalomtörténész, valamiféle elszigeteltségben. Hiszen az új rendben, nevezhetjük munkaállamnak, nincs szükség individuumokra, nincs szükség szabadon gondolkodó emberekre.

Walter Sturm idézést kap, és megkezdődik a pokoljárása és egyben párbeszéde a titokzatos főbíróval, amin keresztül megismeri és megismerhetjük, mi olvasók a rendszert…

...miközben várjuk az ítéletet...

Mindenféle leegyszerűsítés alapvetően rossz, mégis ezek segítenek rávilágítani bizonyos problémákra. Jens parabolájában a munkaállam polgárait három osztályba, sorolja. Vannak a vádlottak, a tanúk, és a bírák. Ezek nem kasztok, hiszen van átjárás a szerepek közt. Vádlott mindenkiből lehet, hiszen aki és, aki dolgozik, az követhet el hibát, szeghet törvényt... sőt nagy valószínűséggel meg is teszi.  Mint ahogy bíróvá válik mindenki, akinek más ügyében, más sorsáról dönteni kell. Ebben a világban igyekszik mindenki szorgalmas, szürke és észrevétlen maradni.

Ebben a világban nincs szükség egyéniségekre, művészekre, gondolkodókra. Ahogy a legfőbb bíró megfogalmazza Sturmnak:

De mi bezárattuk a templomokat és a főiskolákat. Elégettük a könyveket, és boldogok vagyunk. Ne legyen más gondolatunk, mint a munka és a boldogság.

Mit tehet egy ilyen helyzetben az ember? Megpróbál beolvadni, hogy az életét mentse, vagy ragaszkodik, akár az élete árán is a szellemi szabadságához, az egyéniségéhez?

Milyen válogatott módod lehet az embert, az egyéniséget megtörni, visszaszorítani, leépíteni?

Lépésről lépésre szorították vissza Walter Sturmot, egy embert a milliókból, és olyan kívánalmak elé állították, amelyekből az első még kibírhatónak látszott, de a századik már kigúnyoltatást és az őrületet jelentette. De közöttük ott volt a kilencvennyolc másik. Walter Sturm és a többiek minden egyes alkalommal tettek egy lépést hátrafelé. Mindannyian föltették a maszkot, és állandóan cserélgették… egészen addig, amíg az utolsót is letépték a vádlott fejéről, és már semmi sem volt a helyén. Ekkor hirtelen felismerte, hogy már nem visel arcot a feje elülső részén.

Persze lehet arról beszélni, hogy ez a parabola leginkább a harmadik birodalomról és a Sztálini Szovjetunióról szól. Lehet azt hinni. Lehet azt remélni…

Lehet azt remélni, hogy a névtelen munkaállam réme, az egyéniség felszámolásának a veszélye nem fenyeget. De, akár az 1984, a Fahrenheit 451, a Szép új világ… úgy az Az utolsó vádlott jövőképe is itt ólálkodik körülöttünk (már ha használhatok ilyen nagy szavakat) egy leegyszerűsített gondolkodás nélküli „boldogságot” ajánlva fel.

El kell olvasni ezt a regényt.

El kell gondolkodni a gondolatszabadság szükségességén.

Kell, hogy felismerjük a diktatúrákhoz vezető utakat…

Kell ez a melankolikus parabola, ami soha, de soha nem lesz időszerűtlen.

Kell ez a sokkterápia (néha).

Sajnos.