Csak unalmas felütés jut eszembe. Az, hogy Maigret történetet az ember, akarom mondani én, a hangulatért olvasok, nem a rejtély miatt… Vagy, hogy a fülszövegíró egy különös fajtája a betűvetőnek…

Itt van ez a krimi, a Maigret Albérletben (Magvető, 1978), amit a címe miatt kerültem, mert egyszerűen zavar az albérlet szó, Maigret ugyanis szobát bérel, egy furcsa vénkisasszony házában. A házban, ami előtt már napok óta rendőrök szobroznak, hogy elkapják egy rablás tettesét. …és az éppen ott silbakoló (Helló Bartos Tibor!) Janvier felügyelőt mellbe lövik.

Maigret, aki éppen szalma, átveszi a nyomozást, már csak azért is, mert a beosztottja merénylőjét el akarja kapni.

…és innentől az olvasó egy szokatlan közeget ismerhet meg. Párizs két emelet között. Nem tudok rá jobb kifejezést, bár erősen vacilláltam, hogy alsó középosztályt írok, de ez sem igaz. Vannak köztük feltörekvők, lecsúszók, mai szemmel hétköznapi emberek. Ki szobát bérel (és nem biztos, hogy futja arra, hogy ki is fizesse), ki egész lakosztályt, ki lakást. Tényleg hétköznapiak. De valaki közülük rálőtt Janvierre…

Maigret gyorsan beilleszkedik az új környezetbe.

Bár megtörténik, az, amit soha nem hittem. Ez az a regény, ahol a jó felügyelő vizet iszik. Igaz, hogy csak egyszer, a beköltözése estéjén. Igaz, hogy fogmosó pohárból, de vizet iszik. …és íztelennek találja.

Azt hiszem még soha nem sajnáltam ennyire a felügyelőt.

Mairet figyel, kihallgatja a lakókat, a szomszédokat… egyszer, kétszer… sokszor. Közben kis titkokra jön rá, és egyúttal elkapja a rablás tettesét. De nem ő lőtt. Elfogatja a rablás másik tettesét, de ő se lőtt.

Míg végül, elkapja a tettest is, és egyben fény derül egy több, mint húsz évvel korábbi gyilkosságra is.

...és mire idáig jutunk Mme Maigret is elindul haza.

De mint mondtam, Simenon erőssége a hangulat. Párizs világa, a hétköznapi emberek világa, az apró kis (és néha nagy titkok).

Na ezért szeretek Maigret történetet olvasni. Ezért szerettem ezt a könyvet is.