Megint Simenon. Most megint Maigret. Szeretem azokat a krimiket, ahol a szerzőnek akad még mondanivalója, már a bűnügyi rejtély megfejtésén túl is. …és általában mindegyikben akad, csak én, az olvasó nem minden esetben veszem észre…
Itt van például az általam nem rég olvasott Maigret történet, amiben Simenon már-már elégikus hangulatú képekben mesél a változás szeléről. Ez a Maigret és a lusta betörő (Magvető, 1968).
Amikor először olvastam (még apám könyvespolcáról), azt hiszem nem voltam elragadtatva tőle. Igaz a jó felügyelő két ügyet is felderít, igaz az egyik tetteseit nem tartóztatják le… szóval akkoriban, hiába két ügy, hiába az erőszakos rablóbanda, kissé lapos, unalmas sztorinak tűnt. Pedig…
Pedig ez a regény nem más, mint a régi és az új összecsapásának, egy, krimibe ágyazott metaforája.
A két ügy, ami a felügyelőt foglalkoztatja: egy fegyveres rablóbanda ügye, és egy magányos farkas, egy betörő rejtélyes halálának az ügye.
A rablóbanda a modern idők. Profi tervezővel, amatőr (értsd bűnügyi előélet nélküli) végrehajtókkal, fegyverhasználattal.
A régi világ a pedig, az egykori betörő Cuendet, akit a cím lustának nevez, holott nem lusta volt, csak egyszerűen nem ipari méretben lopott. Éppen csak annyit, ami a kényelmes élethez kellett.
…és persze, a már csak két évvel a nyugdíj előtt álló Maigret is a régi világ terméke. Csak azért nem kövület, mert sikeres. De a nyomozást felügyelő ügyészhelyettes már az új idők gyermeke, így érthetően nem felhőtlen a munkakapcsolatuk.
Változik a világ, és Maigret, ezt valahogy nem szereti.
Mondhatni a változás szele bekúszik a felügyelő kabátja alá. Ő megborzong, lehajt egy pohárka töményet, és dolgozik tovább.
Elsősorban a kiemelt ügyön, a rablóbanda kézre kerítésén, de azért utána megy a régi ismerős Cuendet halálának is. Még akkor is, ha az ügyészhelyettes határozottan letiltja az ügyről.
Talán Marek volt az a Bűnözők panoptikumában, aki azt a történetet írta, ahol a rendőrnyomozó levezeti a betörés módszeréből, hogy ki lehet a tettes. Mert a régi iskola rendőrei és elkövetői ismerték is egymást, sőt némi kölcsönös tisztelet is kialakult egymás iránt. Valami ilyesmi mozgatja Maigretet is, hogy nem vonja ki magát Cuendet halálának a nyomozásából…
És míg az olvasó és a felügyelő némi elégikus nosztalgiával deríti fel a "lusta" betörő életének és halálának históriáját, addig a rablóbandát is felszámolja a bűnüldözés gépezete.
…és persze Maigret megiszik némi töményet, és egy grogot. Mert mégiscsak tél van… vagy, mert szakmailag* iszákos.
Szóval, ha valaki valami izgalmasra és mozgalmasra vágyik, akkor keressen másik Maigret történetet, de ha elégikus hangulatban van, akkor ne hagyja ki…
*Ismert (erdei körökben) az az általános nézet, hogy a világon mindenhol jellemző… volt! (teszem hozzá némi szarkazmussal)… hogy a rendészeti szervek dolgozói (is) némi alkohol segítségével dolgozzák [khm!] dolgozták fel a munkahelyi stresszt. Oszt ilyenkor került a jellemzésbe, hogy: "iszik, de bírja"
