Egy tucat feles, négy sör, és kb három üveg bor… és egy felderített gyilkosság. Ez Maigret felügyelő alig egy heti mérlege… bár az igazi bűnös még szabadlábon.

Iszik, de bírja. Állítólag ez a kis mondat, pár évtizeddel ezelőtt, sűrűn előfordult hivatásos katonák, rendőrök, fináncok szolgálati jellemzésében. Nem tudom. Egyszer mintha én is olvastam volna, de lehet, hogy csak a memóriám tréfál meg, mint ahogy az sem biztos, hogy Oravecz alhadnagy, és századparancsnok szájából hallottam először, úgy 1987 táján, hogy: A katona akkor szép, ha daliás a kiállása, és enyhén konyakszagú.

Szóval ez az „iszik, de bírja” jut állandóan az eszembe, ha az utóbbi időben Georges Simenon valamelyik krimijét olvasom. [Ez mondjuk, már annyira beteges nálam, hogy a moly.hu könyves közösségi oldalon folyamatosan gyűjtöm, hogy melyik regényben mennyit iszik a jó Maigret. És már nem csak én…] Kedvelem a felügyelőt még akkor is, ha szerintem kissé iszákos.

Meg van az a jó tulajdonsága, hogy empatikus, emberséges, és nem csak elkapni akarja a tettest, de megérteni a háttérben játszódó eseményeket. Mert néha a tettes és bűnös nem mindig ugyanaz. Mert a tettes elkapható, a bűnös meg csak ritkán. Ettől meg néha az az olvasó (vagy inkább az újraolvasó) érzése, hogy Maigret etikai felfogása rendszeresen kerül szembe azzal a rendszerrel, amit szolgál… Ki tudja, lehet, hogy ezért is iszik.

Most például a Maigret revolvere (Magvető - Albatrosz könyvek, 1981) című regényben egy fiatalember keresi fel otthonában. A felügyelő nincs épp otthon, Mme Maigret leülteti a szalonban a vendéget és szól a férjének, hogy siessen haza. De mire a felügyelő hazaér, a fiatalembernek és Maigret revolverének hűlt helye. Bosszantó.

Különösen, amikor kiderül, hogy az ifjú apja is erősen találkozni szeretett volna az emberséges nyomozóval.

…és amikor egy ismert képviselő hullája is kapcsolatba hozható a családdal, akkor Maigretnek tényleg nincs esélye kiszállni az ügyből, bár meggyőződése, hogy a képviselőt nem a fiú lőtte le, de abban is biztos, hogy az ellopott revolvert a fiú használni akarja. A nyomába ered és Londonban kötnek ki.

A regény legérdekesebb része ez, hogy hogy viselkedik Maigret, ha elhagyja a hazai pályát...

A máskor oly magabiztos Maigret Londonban, az idegen környezetben szinte félszeggé válik, ráadásul olyan sérelmek érik, mint hogy a kocsmák csak délben nyitnak, a szálloda éttermében nem lehet pipázni…

Emlékezett rá, hogy balra van egy bár. Szomjas volt. Az üvegajtó felé tartott, de hiába próbálta kinyitni.

– Fél tizenkettőkor nyitunk, uram!

Elkomorult. Külföldön mindig így jár.

Egyszóval szenved, de megakadályoz egy esetleges gyilkosságot, felderíti az ügyet, elfogja a tettest… csak a bűnöst nem sikerül elkapnia. Ez utóbbit rezignáltan tudomásul, megül, mint kövér pók a hálójában… és vár. Hogy mi lesz a vége? Azt már az olvasó nem tudja meg.

- … Nincs igazság.

- De igen, van igazságszolgáltatás, és meg is teszi, ami tőle telik. Persze, ha ma estére Atyúristen lehetnék és nem a különleges brigád főnöke, aki elszámolással tartozik a feletteseinek, a bírónak, az ügyésznek, akiknek tekintettel kell lennie az újságírókra, nos, akkor másképp rendezném a dolgokat.

És megint csak azt tudom mondani, hogy Maigret-t azért szeretjük, mert ember.

És mert szeretünk hinni abban, hogy a bűnösök előbb, vagy utóbb, de megbűnhődnek…