Azt hiszem nálam a XIX. század, amolyan határvonal. Ritkán olvasom korábbi szerzők műveit, mert valahogy tartok a szövegtől, a nyelvezettől. Attól, hogy számomra az már nehezen olvasható, idegen. Aztán jön egy regény abszolút hendikeppel és levesz a lábamról.

Két dolog szólt a nagy enciklopédista, Denis Diderot regénye, az Az apáca (Szépirodalmi, 1966) mellett. Az, hogy része az 1001-es listának, no meg az, hogy „be volt tiltva”, pontosabban csak a szerző halála után jelenhetett meg.

Lélekben felkészülve a nehézkes olvasásra vágtam bele, és egy meglehetősen olvasmányos szöveggel, nem mellesleg érdekes történettel találtam szemben magam.

A történet, nagyon leegyszerűsítve, egy szép és tehetséges, de szerencsétlen sorsú fiatal lány története kolostorról kolostorra, egészen a szabadságig.

Egyházellenes mű… elsősorban.

Amin már csak azért sem lepődhetünk meg, mert Diderot nővére egy zárdában őrült meg. Ez önmagában is pont elég ahhoz, hogy az ember valamilyen formában kiadja a dühét.

Tehát van egy fiatal lány, a tizenhat éves Suzanne Simonin, szép, tehetséges, okos, mondhatni igazi feleség alapanyag, akit számára érthetetlen okból a szülei zárdába küldenek, és ezzel megkezdődik a kálváriája, hiszen ő csak egy dolgot nem akar bezárva élni.

Persze időközben kiderül a családi titok is, hogy miért kellett ettől a lánytól megszabadulnia a családnak…

Lássuk be, Suzanne megszívta, mondhatnám úgy is, hogy tragikus a története, hiszen a jó házból való úrilány, három kolostort megjárva a szegénysoron köt ki, de igazából nyert. Keserves áron, de nyert. Szabad lett.

Persze a regény erejét a jellemábrázolás adja. Nem csak a főhősé, hanem az őt körülvevő embereké. Az olvasó megmártózhat az emberi lélek szörnyű bugyraiban. Tanúja lesz a hatalommal való visszaélés különböző változatainak (van itt szadista, és leszbikus zárdafőnök), a szolgalelkűségnek, a féltékenységnek, a kegyetlenségnek… mert a kényszerűen összezárt emberek tudnak igazán kegyetlenek lenni.

Persze a történetben akadnak jó emberek is, de ők szinte mind vesztésre vannak ítélve.

…és persze az olvasó megismeri az egyház pénzéhségét, az álságos erkölcsösségét…

A szöveg legnagyobb erénye, azonban nem az, hogy leleplez, hogy tükröt tart, hanem az, hogy még ma is élő. A már-már horrortól az erotikáig...

Valószínűleg sokat tettek hozzá, akik ezt a gyémántot… na nem csiszolgatták, hiszen önmagában is csiszolt, hanem fényesítgették. A fordítók.

Mert ugye ott volt Szépfaludi Ö. Ferenc, Holló Jenő, Kovács Klára, Máthé Klára és legutóbb Bartócz Ilona. És aki nem beszéli az író nyelvét az a fordítóra kell, hogy hagyatkozzék.

Nekem egy Máthé Klára fordítás került a kezembe.

Szerintem átérezte.

…és ha jól érzem, akkor ezzel, a különben is remek regényt még olvashatóbbá tette.