Ez a blog, nem győzöm hangsúlyozni, nem könyvismertetőket, nem recenziókat, nem könyvajánlókat tartalmaz (bár néha úgy tűnik), mégis a könyvekről szól. Ez egy egoblog. Leginkább valami sajátos reflexiók gyűjteménye. Itt van például a most következő könyv.
Alexandre Dumastól utoljára kb. 1986-ban olvastam emlékeim szerint. Az is a Három testőr újraolvasása volt, nem is tudom, hogy minek az apropóján. Be kell vallanom, hogy Dumas mester valahogy sohasem nyűgözött le. Bár az is igaz, hogy kamaszként rajongtam D’Artagnanért és a három testőrért. Egy biztos, nem a mester jellemábrázolása (az elég felületes), hanem a könnyed olvasmányos kalandok vonzottak.
Ezt végiggondolva számomra is meglepő, hogy a megunt könyvek lelőhelyéről a Nyitott Könyvszekrényből, pont a Korzikai testvérek (Szépirodalmi, 1978) egy példányát vettem magamhoz. De, ha hisz, vagy csak hinni akar az ember a felsőbb hatalmakban, akkor el kell fogadni, hogy a sors keze tette be a lábát a könyvszekrénybe.
Otthon vettem észre, hogy bizony egy olyan példány akadt a kezembe, amit akár örökölhettem is volna. Ez bizony apám könyve volt. Ott van benne a neve a keze írásával. És ilyenkor újra és újra rá kell jönnöm, hogy semmit sem tudok róla. …és ez már soha nem is változhat meg.
Furcsa érzés így kézbe venni egy könyvet és lapozni.
No, de beszéljek a könyvről, mert az jobban érdekli a blog olvasóját, mint az én magánéletem.
A kötet két kisregényt tartalmaz a címadó Korzikai testvérek, és a Hermine címűt.
Az egyik kicsit misztikus, a másik kicsit rém történet, afféle meghökkentő mese. És el kell ismerni, hogy bár mind a kettő olvasmányos, azért bizony csak közepes. Szóval nem egy E.A. Poe. Nem egy James Thurber, egy Roald Dahle, egy Ambrose Bierce, vagy egy Jules Barbey d'Aurevilly, hogy Dumas mester egy honfitársát is említsem. Igen, kapásból van öt olyan úr, akik az ilyen borzongató kis históriákat jobban, szellemesebben megírták volna. És ehhez a listához tényleg nem kellett megerőltetnem az agyam.
Mert ezek a kis szösszenetek, nem mások, mint jóféle városi pletykák, olyanok, amivel az asztaltársaságot szórakoztatja egy közepesnél jobb előadó, egy hosszú vacsorán.
A Korzikai testvérek, afféle párbajos kísértet história. Egymást tökéletesen érző, értékrendűkben egymástól eltérő ikrekkel, akiknek a korzikai volta adja a misztikumhoz az egzotikumot. És így ellehet kissé polemizálni a vérbosszú intézményén... Különben csak egy kísértethistóriával felturbózott gyenge párbajtörténet lenne.
Szóval hatalmas körítés, teszi látványossá a különben szegényes főfogást.
A Hermine, már sokkal érdekesebb afféle borzongató mesévé átdolgozott városi pletyka a titokzatos amazok kisasszonyról és a kissé léha szeretőjéről, aki nem veszi túl komolyan sem a kalandot, sem azt, hogy titkot kell tartani, mert különben meghal.
Spoiler!
Nem hal meg… de hogy miért azt azért mégsem árulnám el.
Szóval amilyennek én gondoltam eddig is Dumast. Könnyű, olvasmányos, szórakoztató, de az ember, már, ha nem könyvhörcsög, akkor nem teszi ki a könyvespolcra, mert aránylag kevés az esélye, hogy valamikor is újra el akarja olvasni. Ez nem egy Maigret történet, amit százszor is elolvas az ember a hangulatáért, hiába tudja, hogy ki a gyilkos. Ezt bőven elég egyszer, mert már első olvasásra sem volt benne meglepetés a pukkanó. Csattanónak nem nevezném. Egyedi atmoszférája meg nem nagyon akad.
Ezt a könyvet valószínűleg tényleg csak azért adta a kezembe a sors, mert az apámé volt.
Hogy néha gondoljak rá is.
