Az „(…) 1955-ös Barátnők Torinóban játszódik, s van benne egy teljességgel céltalan tengerparti kirándulás (lesz még ilyen néhány), ahogy az megfestetett, az már sok mindent előrevetít. Komisz ősz van, alig lehet menni a bokáig süppedő homokban, csak itt-ott egy ványadt fűcsomó, a felhők gorombán unatkoznak az égen, valaki meg is jegyzi, milyen ocsmány a víz.”*
Kezembe akadt Cesare Pavese Barátnők (Magvető, 1980) című kisregénye, és nem bírtam vele mit kezdeni. Akkor kezdtem utána olvasni, keresni, és így akadtam rá a fenti idézetre.
És ott van benne a kulcsszó, amit olvasás közben éreztem, és amit kerestem.
Ez a kisregény a céltalanságról szól. …és mint ilyen, qrvára nehezen olvasható.
Pedig a főhős, a mesélő, Clelia, nem céltalan. Neki dolga van Torinóban. És nem csak a divatszalon megnyitása, hanem maga a visszatérés… a helykeresés.
A mássá válás megélése.
A Rómából érkező Clelia, a fővárosi nő, a divatvilág képviselője Torinóba való érkezése után belecsöppen a helyi elit életébe. Befogadják.
Pedig Clelia nem közülük való. Ő is torinói. Az alsóbb népréteg lánya, aki pont a szegénység a céltalanság elől, a kitörés reményében hagyta ott a várost, és erős független nőként tér vissza. Kilóg a sorból. Vagy mégsem. Minden esély megvan, hogy a nihil beszippantja.
"Értelmiségi létjogosulatlanság" – írtam a molyon az értékelésbe, és abban bíztam, hogy mire a poszthoz érek lesz valami más mondani valóm is a könyvről, mint a nyomasztó üresség érzés, a nihil, a létjogosulatlanság, a kilátástalanság…
De nincs.
Ez egy egyébként jó könyv.
Csak engem most nagyon nyomasztott. ...és nem tudott megszólítani.
Mellesleg Antonioni kissé átírta a sztorit. Egyszerűsített. Szerelmi szálat vitt bele, hogy a nézőnek könnyebb legyen befogadni. Az ürességet.
*Turcsányi Sándor – Érzéki hűség (Mancs, 2007/33)
