Az író is volt egyszer gyerek. Állítólag… Pontosabban minden író volt gyerek, csak nem mindegyik ír róla. Szerencsére. Mondom én, akinek eleve kettős érzései vannak az önéletírásokkal, a múltat „megszépítő” vagy inkább valamiféle patinával bevonó idővel… az egymáshoz lazán kapcsolódó ködös képekkel.

Nehéz dolog felnőttként újraélni a gyerekkor fantasztikusságát, a meséket, a fantáziát, a titkokat, a varázst. Még nehezebb lehet, mindezt visszaadni. Gyerekké varázsolni az olvasót.

Persze van, akinek sikerül megteremtenie ezt a csodát. Bár keveseknek adatik meg, de ezért vágok bele újra és újra ilyen könyvekkel az időutazásba.

Nem titok, hogy az egyik nagy kedvencem lett az Az Issa völgye, például.

Szóval nehezen fogok neki egy-egy ilyen műnek, mert félek a csalódástól. Tatay Sándor Meglepetéseim könyve (Móra, 1974) című önéletírása is sokáig várakozott az olvasásra. Főleg, hogy számomra a Puskák és galambok számtalanszor olvasott alapmű. Az A szerelem szőnyege tavaly mosolygós meglepetés volt. ...és bizony féltem, hogy gyerekkor meséje megkoptatja majd az író bennem élő nimbuszát.

Hát izé…

Azt hiszem, jogos volt a félelem. Nehezen ment az olvasás. Valahogy nem jött a varázs… láttam (itt belül) a régi képeket, és nem éreztem a nosztalgiánál többet. Majdnem feladtam. Szidtam kicsit a fülszövegírót… még, hogy izgalmasan szép… na persze!

Aztán egyszer csak ott volt. A lombkoronán átszűrődő napsugárba, vagy az őszi erdő ködében, a tücsköktől hangos mezőn megjelent a varázs. Amit vártam, amit kerestem. Ami túllendít azon, hogy hagyjam az egészet a fenébe…

Hogy aztán megint eltűnjön, és megint előbújjon.

A gyerekkor újrarajzolásával kapcsolatos kettős érzéseimet ez a könyv, sajnos, megerősítette. Sokszor untam, néha belefeledkeztem. Néha repített a meséje, néha felnőttes erőlködésnek éreztem. Az csak Tatay tehetségének köszönhető, hogy mindez olyan ritmusban váltakozott, hogy nem adtam fel. Hogy mégis szép emlékeket hagyott. Hogy nem bántam meg…

De az biztos, hogy most egy darabig megint nem fog érdekelni egy író gyerekkora sem.

Nem rossz ez, de feledhető. Azt hiszem, Tatay másik két önéletírását inkább kihagyom...