Egy az 1001 könyvből… Nevezték már műfajteremtőnek… Készítettek belőle filmeket… A mai napig vitatkoznak rajta, hogy fikció vagy tényregény (non-fiction)… abban mindenesetre sokan egyetértenek, hogy alapmű. Szóval elvileg az a könyv, amit kár lenne kihagyni. Én mégis évekig kerülgettem a Holcombi mészárlás történetét.

Valahogy pont a tényfeltárásnak nevezett dolog tartott vissza. Függetlenül attól, hogy aránylag sok krimit olvastam, olvasok, a megtörtént bűnügyek típusú könyvek nem vonzanak. Talán, mert, ha az író csak az ismert tényekhez ragaszkodik, akkor unalmas, ha viszont olvasmányossá teszi, akkor óhatatlanul jelentős szerepet kapa fantáziája… a fikció.

Ezért kerültem évekig Truman Capote Hidegvérrel (Európa – Európa Zsebkönyvek, 1976) című munkáját. [Nem tudom, hogy minek nevezzem a könyvet, vagy inkább könyveket.]

A történet lényegében egyszerű, két egykori fegyenc, akiket nyugodtan nevezhetünk elmebetegnek, kiírtja (látszólag értelmetlenül, de az ő logikájuk szerint ez logikus következmény) a négytagú Cuttler családot. Balul elsült rablási kísérlet ez… A zsákmány tízezrek helyett mindössze 50 dollár.

A könyv a gyilkosságról, a nyomozásról, a tettesek meneküléséről, elfogásáról... a bírósági tárgyalásról és a kivégzésükről szól. No, meg a körülményekről. A történtek elbeszélése közben elvileg valós riportalanyok beszélnek Cuttlerékről, az esetről. Mint ahogy mára megszoktuk az oknyomozó riportokban.

Bevallom bármennyire is csodálom az aprólékos munkát, a könyv felépítését, mégis sokszor untam, ahogy Capote a körülményekről ír, ahogy a külső szemlélőkön keresztül próbálja megvilágítani a hátteret. Mondanám, hogy a ritmusa pont olyan, mint az egyik elkövető, Perry agya… békés, békés, aztán hirtelen előzmények nélkül be felpörög, majd megint visszazuhan a maga lassú ritmusába.

A tényfeltáráshoz kell némi objektivitás, távolságtartás. Ami itt megvan, és még sincs. Egy olvasás után nem tudnék rámutatni pontokra, hogy Capote itt meg itt elfogult lenne valamelyik szereplőjével, mégis az az érzésem, hogy az. Nem csak Perry Edward Smithszel az egyik gyilkossal, hanem a nyomozást vezető Al Deweyvel is… Márpedig, ha tényleg elfogult, akkor ez nem is annyira tényregény.

Igazából, engem az első három fejezet, mondhatni a hajsza, nem igazán fogott meg. Viszont a negyedik, a bírósági tárgyalástól a kivégzésig tartó időszak, meglepetést hozott annyiban, hogy megint sikerült elrágódnom a halálbüntetésen. Hogy ez volt-e Capote célja, azt nem tudom, de így sikerült.

Nem áll szándékomban most állást foglalni. Még most is túl sok minden pörög az agyamban. Érvek és ellenérvek… Egy dologban biztos vagyok Richard Eugene Hickock és Perry Edward Smith a társadalomra veszélyes elmebeteg volt. Beteg! …és ki a megmondhatója, hogy egy beteg elmének mia  jobb, az örök elszigetelés, vagy a halál.

Azt hiszem jobban jártam volna, ha Capote megmarad a történet elmesélésénél, és boncolgatja a hátteret. Úgy egyszerűbb.

Tudom, hogy még néhányszor el kéne olvasni, ami persze újabb kérdéseket vetne fel, de néhány bennem most még csak halványan mocorgó kérdést tisztázna.

Nem fogom újraolvasni. Mert szépirodalomként annyira nem jó. Az élet meg rövid, főleg, ha Richard Eugene Hickockok és Perry Edward Smithek mászkálnak közöttünk.

…és mászkálnak.