Nehéz lehet a sorozat szerkesztők élete. Itt van például az Európa Vidám könyvek sorozata, ami elképzelésem szerint olyan, aminek (ha nem is kilenctől kilencvenkilenc éves korig) mindenkit szórakoztatnia kellene. Ennek meg is felel a sorozat jó néhány szerzője, de…
De például erősen bajban voltam a legutóbb olvasott kötettel, mert egyrészt szórakoztatott, másrészt mégis úgy éreztem, hogy nem minden poént értek. Hogy hiányos a könyv erényeinek teljes megértéséhez szükséges filozófiai háttér. Mert a Hegeli filozófiáról, tulajdonképpen semmit sem tudok. Márpedig nem véletlen, hogy a könyv egyik mottója egy Hegel idézet az élet vasárnapjáról.
Igen, ez Raymond Qeneau Az élet vasárnapja című (Európa- Vidám könyvek, 1982) kötete, ahol:
A regény szereplői valóságosak, ezért képzeletbeli személyekkel való hasonlóságuk csakis a véletlen műve.
Engem például a főszereplő, Valentin Brû, kísértetiesen emlékeztet Jacques Tati hősére Monsieur Hulotra. Bár tény, hogy Tati nem inspirálhatta Queneaut.
Quenau az ötvenes években írta meg a II. világégés előtti boldog békeidőket, a '30-as évek Franciaországát, az egyszerű, vagy inkább együgyű (vagy talán a jámbor jobban illene ide?) polgár hétköznapjait. Mondanám, hogy kalandjait, de ugye a mi Valentinunk, afféle elszabadult, de békés hajóágyúkén éli a mindennapjait.
A történetet keretbe foglalja az angyalbőrbe bújt Brû ártatlansága. Minden azzal kezdődik, hogy ez a kedves, és ártatlan fiatalember gyarmati szolgálata után visszakerül Franciaországba, éli a mindennapos kaszárnyaéletét, amikor Juliet Ségovie kisasszony, na jó vénkisasszony, egy rőfös üzlet tulajdonosa úgy dönt, hogy férjül veszi.
Megkezdődik Valentin civil, azaz polgári élete… ami a II. Világháborúval ér véget, amikor Brû ismét bevonul...
..és amelyben Brû, nem utcaseprő lesz, pedig azt tervezte, hanem kereskedő, majd jósnő… közben néha utazik, leginkább egyedül, esetlenül, mert igazából semmi nem érdekli. Aki
általában semmire sem gondol, de ha mégis, akkor a Jénai csatára…
A csatára, ami Franciaország (egykori)nagyságát hirdette, a németek, azaz Poroszország felett, és ami nagyságot a történelem azóta annulált.
A regényt olvasva végig azt éreztem, hogy ha többet tudnék a francia történelemről, akárcsak a Hegeli filozófiáról, valószínűleg többet nevetnék. Nem mondom, így is akadt min mosolyogni, hiszen a szereplők néha már borzalmas szóviccei, Brû gyermeki ártatlansága, a neje családjának profánsága állandó humorforrás.
De valahogy nem az igazi.
Azt hiszem, mindenkit irigyelek, aki a háttértartalmat érti, és ismeri.
És megértek mindenkit, akinek ez e regény nem jött be…
