Vannak művek, amik úgy megakadnak az ember torkán. Nem azért mert rossz, és emészthetetlen – mondjuk, abból elég sok van - hanem azért, mert az ember nem tud vele mit kezdeni… erre mondják, hogy se lenyelni, se kiköpni…

Különösen akkor járok így, ha a másik nem tárulkozik ki… Ilyen élmény volt annak idején színházban az A vagina monológok. Ha azt mondom, hogy sokkolt, az félreérthető… pedig valójában ez lenne a jó szó.

Férfiként nem egyszerű, na.

Mondjuk, szerintem nőként sem lehet könnyű.

…és akkor most belefutottam egy hasonló sokkoló műbe, bár a fülszöveg alapján sejthettem, hogy Bjørg Vik Segélykiáltás egy puha pamlagról (Európa, 1980) című novellás kötete nem lesz egyszerű baleset.

Már a mottó is sokat mond (főleg mert utólag könnyű okosnak lenni)

Ha így visszagondolok, eddig mindig mások rendezték el a dolgaimat. Ezúttal nem kell fáradnod.

Igen, a norvég írónő írásai, átérzéssel, megértéssel mutat különféle női sorsokat. Különböző korú, élet és társadalmi helyzetű nők a hősei.

Hétköznapiak. Hétköznapi problémákkal. És bár nem rózsaszínű napfényes történeteket kapunk, mégsem nehezednek ezek az írások az olvasóra.

Nem idealizál, nem borzaszt.

Megmutat.

És amit mutat, arról érzi az olvasó, hogy az valahogy nem jó. Írja a fülszöveg, hogy a hagyományos nőszerep tarthatatlanságát mutatja be…

Őszinte leszek, most persze írhatnék egy csomó okos dolgot Vikről, meg az újfeminizmusról, meg egy csomó mindenről, amit hirtelenjében találok az interneten, de én ehhez nem értek.

Csak annyit tudok, hogy a könyvből süt az empátia. Meg hogy férfiként is érzem, hogy amiről ír az úgy nem jó, és teljesen mindegy, hogy ezt hagyományos nőszerepnek, vagy női princípiumnak hívjuk.

És értem, hogy ezen változtatni kell, és tudom, hogy ez lassú folyamat, és hogy sok olyan mű kell a megértéshez, mint ez.

Megérte elolvasni, de azt nem mondom, hogy bátran ajánlom mindenkinek, mert bármennyire is nem sötét és nyomasztó, legalábbis nem jobban, mint az élet, de azért depressziósnak nem adnám oda.