Attól, hogy valami zseniális… nos, attól még nem kell szeretni.

Szerencsére ebben a blogban nem cél sem a könyvajánlás, sem a recenzió írás, az esztétikai értékelés meg végképp nem. Itt emóciók vannak.

Mint például a nyitó mondat, hogy attól hogy valami zseniális, még nem kell szeretni. Itt van például a fülszövegben nemes egyszerűséggel a francia szellem mágusaként aposztrofált Jean Cocteau, akinek egy rettenetes könyvét (azaz a Rettenetes gyerekek című kisregényét, és a Rettenetes szülők színdarabját tartalmazó) Rettenetes gyerekek (Szépirodalmi, 1971) címmel megjelent kötethez volt szerencsém. Vagy pechem. De akkor is szerencsének szoktuk mondani… Mindegy.

Vannak könyvek, amiket az ember utál, tulajdonképpen az első perctől fogva. De mégis… Persze ez a „de mégis” fakadhat abból, hogy attól, hogy utálom, még olvastatja magát. Itt inkább a kíváncsiság vitt, hogy hátha ráérzek az ízére… Mert mégiscsak ez is része az 1001 könyvnek, amit mielőtt meghalok… Én egyre kevésbé hiszek ebben a listában.

Az van, hogy ezek a rettenetesék, inkább rohadtul idegesítőek. Én az idegesítő embereket inkább kikerülöm. Nem szeretem őket látni, hallani… olvasni sem szeretek róluk. Idegesítenek. Nincs meg bennük az a bohókás kedvesség, mint amit a korábbi cím a „Vásott kölykök” sugallt. [Nem is volt jó az a cím, de még a rettenetes is szolíd…]

És bármennyire értem, hogy Cocteau célja a megmutatás, a sarkítás, a tükörtartás volt… engem nem győzött meg. Főleg a Rettenetes gyerekek.

Frankón az egyetlen igazi élményem az volt, amikor az egyik mellékszereplőt Cocteau pont úgy nyírja ki, mint ahogy meghalt a szép Isadora Duncan… viszont ezzel el is ültette bennem a kételyt, hogy mi minden olyan utalás lehet a regényben, amit az akkori olvasó értett, nekem meg esélyem sincs, hiszen ki a franc ismeri a majd száz évvel ezelőtti francia bulvárhíreket.

És persze akár csodálható is, vagy tanulságos is lehete Elisabeth és Paul furcsa, saját világa… viszont engem csak idegesített.

Pont annyira, mint a Rettenetes szülők anyafigurája, Yvonne… Vele sem sikerült megérőnek lennem.

Az viszont tény, hogy a színdarab [de rég is olvastam színdarabot…] sokkal pergőbb olvasmányosabb, szerethetőbb, mint a kisregény. Legalábbis én sokkal jobban élveztem.

Viszont mind a két műben csupa-csupa olyan szereplő volt, akiktől menekülnék az életben, akiknek még az olvasását is megszenvedtem. Utáltam ezt a könyvet.

Úgy utáltam, hogy a félbehagyás gondolatával játszottam sokszor… de kerestem a zsenit. És bár éreztem a jelenlétét, megtalálni soha nem fogom.

Úgyhogy az újraolvasás szinte esélytelen.

…és egyre kevésbé hiszek az 1001-es listában… sőt a listákban… a listázókban.