Nem is emlékszem, hogy mikor olvastam útleírást. Valahogy nem kedvelem a műfajt. Nehéz más szemével látni.

Az, hogy félretettem a fenntartásaimat és belekezdtem Munkácsi Miklós A mangófa negyedik gyümölcse (Magvető, 1979) című úti jegyzetébe, az sokkal inkább a Kihívásnak, meg a Mindhalálig Beatlesnek köszönhető, mint annak, hogy kíváncsi lettem a hetvenes évek Vietnamjára.

Na jó – vontam meg a vállam a könyvet szorongatva -, tulajdonképpen annyit olvastam amerikai szemszögből a Háborús Vietnamról, hogy tulajdonképpen pont jó lesz, azt olvasni, hogy mit látott ott egy magyar író, 1974-ben.

Azért hangsúlyozom az utazás évét, mert sokat elmond, hogy Munkácsinak öt évébe telt, hogy összehozza ezt a szellős százötven oldalt, aminek a nagy része tulajdonképpen nem is Vietnam, hanem valamiféle önmarcangolás, filozofálás, helykeresés a világban. A másik része, inkább az utazásnak arról a részéről szól, hogy szerzőnk milyen rohadt beteg volt az úton…

És persze ott az elmaradhatatlan propaganda az amerikaiak bűneiről. Nem, nem felmenteni akarom az amerikaiakat, de a Munkácsiéknak kötelező jelleggel bemutatott pusztítás annyira propaganda szagú, hogy az már fáj.

Persze nem tudom, hogy ma mit mondana erről a könyvről, az utazásról Munkácsi, aki eleve egy nehezen író szerző hírében áll. lehet, hogy ő megcáfolná az érzéseimet, de én úgy érzem, hogy ezt a könyvet nem a belső késztetés hozta létre, hanem egy hang, amelyik – én úgy képzelem - időnként elmondta, hogy:

Munkácsi elvtárs, Miklóskám, ha már elrepítettünk a világ másik felébe, írjál már róla valamit… nehogy azt higgyék a dolgozók, hogy mi oda nyaralgatni küldtünk téged…

A mangófának négy gyümölcse van - idézi fel Buddha példázatát az író. – Az első olyan, ami éretlen és éretlennek is látszik, a második éretlen, de érettnek látszik. aztán van olyan, ami érett, de éretlennek látszik, s végül negyedszer: van ami érett, s érettnek is látszik…

Hát ez a jegyzet, szerintem, a címmel ellentétben a mangófa második gyümölcse.