Az idén ez lett a tizenharmadik. Már krimi, amit elolvastam, és bizony mindegyiket a múlt század második felében adták ki. Jó, ez kicsit durván hangzik. Bár igazából ez a kilencvenes éveket megelőző könyvkiadást takarja.

Nem, most nem szocialista krimi került sorra, hanem egy Frankhonban íródott mű. Nem jelzőzném, mert én annyira nem szerettem. Bár filmalapnak remek. nem véletlenül, hiszen Dominique Roulet neve, akár ismerős is lehetne, ha figyelnénk, és megjegyeznénk a forgatókönyv írók nevét. De nem tesszük, vagyis én nem teszem. Így viszont az Az alibi halott (Magvető – Albatrosz könyvek, 1985) című regény szerzőjének a neve semmit nem mondott nekem.

Mondanám, hogy rendhagyó a mű… már, ha lenne annyi ismeretem, hogy tudjam, hogy mi is ebben a műfajban a rendhagyó. Legyen inkább szokatlan. Bevallom, hogy így utólag jobban, tetszett, mint olvasás közben, vagy közvetlenül utána…

A fülszöveget hagyjuk, gyűlölöm, ha az mindössze egy idézet. akkor már inkább ne legyen.

Próbálnék spoiler mentesen kedvet csinálni, vagy véleményt mondani. Szóval ez amolyan kisvárosi gyilkosságos sztori, ahol mindenki ismer mindenkit, de valószínűleg nem gondolta volna… Mondanám, hogy én sem. Azaz mégis. vagy inkább mégsem. A regény egyik hatalmas erénye, hogy az elejétől sejted, hogy mi történt, hogy ki tette, de csak elbizonytalanít az író.

Itt van mindjárt az egyik főszereplő. Az enyhén retardált lassú postás fiú, aki a tolószékhez kötött anyjával él. Van némi Bates Motel (azaz Psycho) feelingje a dolognak. Az olvasó meg elkezd matekolni, hogy a srác fog gyilkolni, vagy a mama tud járni mégis… És a felvezetéssel elpörög vagy százhetven oldal a kétszázkilencvenből, mire megjelenik a jó felügyelő.

Lavardin, nem egy Maigret, közelebb állna hozzá, ha a Taxi filmekből összegyúrnánk Émilient és Gibert felügyelőt.

Aki kicsit szakadt, kicsit nyomorult, bár néha keménykedik, mint egy tévés zsaru, és egy dologban biztos, hogy bizonytalan.

…és leginkább azt érzi, hogy neki nem valahol máshol kéne-e lennie, vagy legalább más szakmát űzni…

Lavardint megint elfogja az az érzés, ami minden egyes nyomozáskor: az ürességé. Nincs benne semmi szakmai intuíció ez iránt az ügy iránt, mint ahogy az előzőek iránt sem volt, most is csak a szerencse segíthetne.

(172. oldal)

Azt hiszem ez már az a pont, ahol feladja az olvasó. Már a tippelgetést. A hullák száma gyarapszik, Lavardin szerencsétlenkedik, és van még százhúsz oldal…

Szóval, akinek bejön a körülményesnek tűnő felvezetés, a bénának tűnő nyomozó, és a kisvárosi ármányok, az élvezni fogja.

Nekem a legnagyobb bajom az volt, hogy a történetnek nincs mesélője. illetve van több is. Hol ennek, hol annak a szereplőnek a szemszögéből ismerjük meg az események menetét. Méghozzá egyes szám első személyben. Nem igazán szerettem. Nekem elég egy mesélő…

Szóval megint ez a van benne valami.

Csak az a kár, hogy a Lavardin történetekből (is) csak egy adatott a magyar nyelven olvasóknak.