Egy életem van. Nem pazarolhatom el… teljen. Feladtam. Amióta ezt a blogot írom, talán először. Hogy ezt mivel sikerült elérni? Nos:

Kuba. Távoli furcsa varázslat a képzeletemben. Filmek, képek, dalok… Mi jut először eszedbe Kubáról? Fidel, Che? Az ősöreg autók? A hatalmas szivarok? Zene, tánc, rum? De most komolyan. Nekem elsőre általában Wim Wenders filmje a Buena Vista Social Club. A film amit attól függetlenül szerettem, hogy kb a harmincadik perctől qrvára untam. Néha ott kellett hagyni, hogy élvezni tudjam. Láttam néhány tucatszor. Részletekben.

Tulajdonképpen nem is vártam mást Citio Vitier könyvétől. A fülszöveg ígérete szerint a Violeta Palma (Magvető – Világkönyvtár, 1985) ötven év kubai változásainak krónikája, amely részben memoár, részben egy fiktív családregény.

Ráadásul ennek a fiktív családnak a története igazán érdekesnek ígérkezett, de Vitier biztos kézzel fojtotta a mesét egy szóvirágokkal feldíszített mocsárba. Költői vénája rendre megtöri a történetet, hogy cirádás szerkezetekkel, felesleges képekkel meg zavarja az olvasót. Kizökkentse, és megölje az érdeklődését. Nem mondom, annak, aki átélte még így is érdekes lehet, de, így három évtized távlatából, Európában… Persze ízlések és pofonok.

Hatvan százaléknál feladtam.

Már ott tudtam, hogy vesztettem, amikor hangosan felröhögtem Vitier a regénnyel kapcsolatos memoárrészleténél, amikor azt írja:

Megfogadtam a tanácsokat: meghúztam az előadást; átírtam a Kuntius naplóját…

Néztem ezeket a szavakat, hogy meghúztam, meg átírtam, és azon gondolkodtam, hogy Te jó szagú, hát milyen terjengős lehetett eredetileg, ha ez a meghúzott, átírt változat?

Nem bírtam.

Feladtam.

Én elhiszem, hogy ez kubai mértékkel nem is egy lassú, hömpölygő, aprólékos, százszázalékos regény. De ha ez nem az, akkor én köszönöm, de nem akarok kubai regényt olvasni.

Főleg nem olyat, amit költő írt.

Ez van.

Cserébe, ha a magyarázkodásom valaki végigolvasta, annak itt egy kis Buena Vista Social Club, mer' jó: