Volt egy időszak, amikor aránylag sok sci-fit olvastam, ez leginkább a Galaktikának és a Kozmosz Fantasztikus Könyveknek volt köszönhető. Azt hiszem. Az utóbbiból bizony jócskán akadnak kötetek, amik kimaradtak, leginkább azért mert marha hosszú volt az előjegyzési lista a könyvtárban. Vagy, mert riasztónak tartottam a borítót [akkoriban a fülszöveget nem nagyon olvastam].

Az egyik ilyen kötet azzal riasztott el, hogy a benne található két kisregényt egymásnak háttal kötötte a kiadó, és szabályosan zavart a tudat, hogy a könyv fele fejjel lefelé van. Így utólag jó is, hogy kihagytam őket. Veretes művek a maguk nemében, nem az a kalandos izé, amire akkoriban vágytam. Viszont az is biztos, hogy Edwin A. Abbott Síkföld (Kozmosz Fantasztikus Könyvek, 1982) című pamfletje biztos, hogy nem tetszett volna.

Tulajdonképpen most sem tetszett, de legalább értékelni tudtam. Azt hiszem.

Egyszerűen zavart a kétdimenziós világ leírása. Valószínűleg ez a százötven év távolság is erősen befolyásol.

Nekem ez kicsit bonyolult lett. Talán mert sem matematikus, sem teológus nem vagyok. És bár az alapgondolatot, hogy kell a negyedik dimenzió, azt értem, de én elveszek a részletekben. Azokban, amiken Abbott mester átlép, hogy elvonja a lényegről a figyelmet.

Én ebben a témakörben lemaradtam Mézga Aladár különös kalandjainál, azon belül is a mekegő Második Dimenzió című nyitánynál. Bocsi.

Azt viszont be kell látni, hogy ez a mű ajánlható mindenkinek, aki kétkedni akar…

Nekem az volt az érzésem, hogy Abott mester abba a helyzetbe került, hogy amikor a fejében összeállt a mű, látta, hogy ez milyen egyszerű és világos, pont, mint a „felfelé, nem északra”… csak mire a könyvet megírta, valahogy ez a látomás elhomályosult.

Tipikus értem én, de nem tetszik kategória…

A kötet másik műve Olof Johannesson (azaz a fizikai Nobel-díjas Hannes Olof Gösta Alfvén) A nagy számítógép (kiadási adat, mint fent) című kisregénye. Egy történelmi fikció, arról, hogy hogyan fejlődtek a számítógépek a föld története során, egészen addig… nem lövöm le, bár szerintem mindenki tudja, hiszen ott van a fülszövegben.

Ez az a fajta sci-fi, amit szeretek, még akkor is, ha itt nincs főszereplő, nincs cselekmény, csak egy historizáló fikció a jövőből korokról, korszakokról, eseményekről. Itt a történet vélt, vagy valós problémák lehetőségéről szól, az ember és a gép, akarom mondani a számítógép kapcsolatában.

Még akkor is élveztem, ha egyes technikai jóslatait részben meghaladta a valóság, de vitathatatlanul hasonló utat járunk be, mint amit Johannesson jósolt 1966(!)-ban…

Igen, mostanság A teletotál fejezetnél járunk a valóságban…[ne várd, hogy elmagyarázzam… olvasd el], ok még nem háromdimenziós, de itt van már a zsebünkben a telefon, a rádió és a tévé kombinációja. Előbb, mint, hogy bolygóközi űrhajókon ülnénk… Van ilyen.

Kérdés, hogy mikor következik be az Egyetem és az Iskolák ésszerűsítése, Az új igazságszolgáltatás, vagy az Egészséggyárak megvalósulása, hogy Az új államformáról ne is beszéljünk…

Ennek határozottan jót tett, hogy nem harminc éve olvastam, mert akkor valószínűleg, ha nem is halálosan, de untam volna.

Összességében, ha a kezedbe kerül, ne hagyd ki… kivéve, ha valami körömrágós akcióra vágysz, mert azt nem kapod meg.

ps: Bónusz trackként felteszem Aladárunk kétdimenziós kalandját a gyermeklelkű rajongóknak. A negyedik dimenzióval nem foglalkozik, de hasznos tanmese...