Mondhatnánk, hogy azért ne olvassunk rossz könyveket, mert sok a könyv, az élet meg rövid… ami igaz is, de, ha nem olvasunk rossz könyveket, akkor honnan tudjuk, hogy amit olvasunk az jó?
Olyan nincs, hogy ugyan nem ettem még almát, de nem szeretem az ízét. Tehát néha az olvasó direkt vág bele olyanba olvasmányban, amiben nem igazán bízik. Néha meg véletlenül.
Az utóbbi olyankor esik meg, ha másokra hallgat. Vagy a fülszövegre. Így jártam megint...
Mert azt kell mondanom, hogy az általam nem ismert (az OSZK szerint is csak egy magyar nyelven megjelent regénnyel bíró) Wolfgang Joho Érettségi találkozó (Kossuth, 1971) című regényének a fülszövege ígéretes művet sejtetett.
Már abban az esetben, ha az embert érdekli, hogy húsz évvel a világégés után, hogyan is láttatja a demokratikusnak mondott Németország (NDK) polgára a szövetségi Németországban (NSZK) maradt egykori osztálytársait, vagy inkább magát az NSZK-t.
Ez egy szocialista, vagy tán kommunista indíttatású hitvallás ez a szocialista álom mellett, amit egy valószínűleg csalódott ember tett. Mert az azért kitűnik a sorok közül, hogy Joho nem hülye. Látja, hogy a „vesztes” németek bizony jobban élnek, mint a „győztesek”.
Ilyenkor nincs mit tenni, valahogy bizonyítani kell az erkölcsi fölényt.
Ehhez az kell, hogy az osztálytársakat anyagias, de részben kiégett emberekként mutassa be, akiket a pénz (mer’ az azé’ van nekik) nem boldogít. Ráadásul ezek valójában a Harmadik Birodalom elvtelen kiszolgálói, akik még mindig antiszemiták…. az utóbbi tételt azzal bizonyítja, hogy egyetlen zsidó osztálytársukat nem csak meghívni felejtik el, hanem a létezését is igyekeznek elfelejteni ezek a joviálisnak tűnő öregurak.
Persze az NSZK nincs veszve, mert ott vannak a keleti országot érdeklődve figyelő feleségek, igaz egyikük sem echte német, és a lázadozó fiatalok, akikre azért az író szerint ráférne némi ideológiai támogatás, de nem rossz úton haladnak…
Tulajdonképpen csalódottságát, keserűségét, tanácstalanságát, tehetetlenségét és magárahagyatottságát kiabálta világgá, mint ahogy más fiatalok úgy próbálnak ebből kitörni, hogy ingerlő ritmusokra vonaglanak, vad kiáltásokban törnek ki, hosszú hajjal, kihívó öltözékben járkálnak, hogy bebizonyítsák önmaguknak és a világnak, hogy mások…
A kapitalizmus rothad. Joho ezt direkt nem mondja ki, csak érezteti…. és valószínűleg kételkedik benne, mert rothadás helyett, sült csirke szagot érez.
Én meg olyan szívesen megnéztem volna, hogy hogyan tölti az író utolsó éveit az újraegyesített Németországban, ami bizony nem a létező szocializmus állama.
Mondjuk nem egy szórakoztató olvasmány, pedig az szeretne lenni.
De okulásnak jó.
Már arra, hogy úgy nem lehet jó könyvet írni, hogy az író sem hisz abban, amiről ír...
