Két könyvvel ez előtt azzal kezdtem a posztot lényegében, hogy ha nyár, akkor strand, meg krimi… jellemzően ráadásul valami régebbi darab az Albatrosz, vagy a Fekete krimik sorozatból. Vannak köztük fajsúlyos és könnyed darabok, és úgynevezett szocialista krimik, amik állítólag azért kerültek beválogatásra, hogy a fajsúlyos darabok is megjelenhessenek.

Erről talán csak az egykori sorozatszerkesztők tudják, bár sokan mások is tudni vélik az igazságot. Érdemes ezeket a könyveket, ha máshol nem, hát a víkendházban elővenni. Már, ha az olvasót nem riasztja, hogy a szerző az egykori Keleti-blokk polgára, a nyomozót és az elkövetőt meg általában elvtársnak hívják.

Ezeket annak idején jobbára kihagytam.

Így történt, hogy az elmúlt évek egyik nagy felfedezése számomra Kristóf Attila egyúttal a Dér Ádám sorozat. Először a sorozat végéről az A dadogó gyilkoshoz volt szerencsém, most meg a az A feledékeny gyilkos (Magvető, 1973), azaz a sorozat első kötete akadt a kezembe. Tulajdonképpen nem is értem, hogy a Dér sorozat miért nem lett divat annak idején, elvégre főhőse, a karizmatikus kriminálpszichológus  sorozatgyilkosokkal foglalkozik. Tulajdonképpen nyugodtan tekinthetjük dr. Lengyel Dávid ősének.

Mivel a szocialista kriminek tudtommal nincs definíciója, így megpróbálom meghatározni azt, hogy ez miért is nem az. Segítségül hívom ehhez Kolozsi László témába vágó (igaz filmes) írásának egy-két megállapítását. Az elkövetőkről:

Az elkövetők persze vagy a letűnt úri osztály dekadens tagjai, elhajlók vagy destruktív nyugatiak, akik bomlasztani vagy a virágzó magyar szórakoztatóipar édességeit élvezni térnek be hozzánk.

Vagy a nyomozókról:

A magyar nyomozó nem lehetett más csak a hivatalos bűnüldöző szervek tagja. A magyar rendszerben nem volt helye a magánnyomozónak: egy magánnyomozó puszta léte is magát a rendszert kérdőjelezte volna meg. A magyar rendőrség – természetesen – önerőből, minden külső segítség nélkül megold minden esetet. Ennek ellenkezőjét állítani egyenesen államellenes cselekmény lett volna. A bűnözés eltörlését minden diktatúra, nem csak a kommunista rezsimek, zászlajára tűzi: a bűnözés eszerint a régi, eltaposott rend öröksége, melyet gondosan fel kell és fel lehet számolni.

Tulajdonképpen Kristóf Attila krimijei nem illenek bele ebbe a képbe. Sem a bűnesetek indítékai, sem az elkövetők miatt. Nem akarják megdönteni a rendszert... és tulajdonképpen mindegy, hogy a rendőr úr-e vagy elvtárs…

Kortalan, élvezhető krimik ezek, azzal a kis hibával, hogy Kristóf Attilából valahogy hiányzik az, ami a már felemlített doktor Lengyel szülőatyjában, Lakatos Leventében meg van. Lakatoshoz képest Kristóf hősei szürkék, az események nem olyan félelmetesek, izgalmasak, és persze a testnedvekből is kevesebb folyik el. [Az meg, hogy Lakatos kinek erotikus, kinek nem, az ízlés dolga.]

És, ami a legfontosabb, Kristóf nem kilóra írta a műveit.

Az A feledékeny gyilkos újraolvasható.

Ráadásul van valami kedves bája ennek a kisvárosi nyomozásnak. Talán a helyi erő, azaz Bence őrmester, és a helyi piti bűnöző, Pinty burleszkszerű párosa teszi, vagy a kor „társadalmi problémáira” reflektáló kiszólások, mint ez:

"Én a magam részéről csak annyit tudok, hogy jóindulatú, szolgálatkész lány volt, szerette a betegeket, ami manapság az ápolónők között ritkaság."

Úgy látszik, van, ami változatlan… mint a magyar egészségügy. Bár ebben az esetben ez nem mintha ez megnyugtató lenne...

Jól felépített krimi, ahol a gondos nyomozói munka mellett a szerencse is szerepet kap… de ez benne van a fülszövegben. Jó, mai szemmel talán kicsit lassú, de mégiscsak a hetvenes években íródott.

A lényeg, hogy egy kéjgyilkosság kapcsán megismerkedik az olvasó Dér Ádámmal, akiben minden megvolt, hogy a korszak népszerű magyar krimi hőse legyen, de érthetetlen módon nem lett az….

…viszont a strandon most is szórakoztató.