Van-e hálásabb téma egy szépíró számára, mint a gyerekkor, amikor minden más volt még. Nem azt mondom, hogy jobb, vagy rosszabb (az mindig az egyéntől függ), de más. Lehet róla mesélni, és milyen jó az ismerős helyek biztonsága.
Tulajdonképpen nem is vártam mást, amikor Leonhard Frank Haramiák bandája (Árkádia, 1984) című könyvét elkezdtem. Már csak azért is, mert elolvastam a fülszöveget.
Leonhard Franknak, a „Jézus tanítványai” és a „Német novella” világhírű szerzőjének ez a regénye kétségtelenül önéletrajzi indíttatású, hisz az író szeretett szülővárosában, Würzburgban játszódik a századfordulón. Hősei egy csapat kamaszgyerek, akik kedvenc olvasmányuk, a Winnetou hatására szentül megfogadják, hogy sohasem lépnek az álmos kisváros egyhangú életét élő apáik örökébe, hanem Amerikába szöknek az indiánokhoz. A várost övező szelíd lankák, a szőlőhegyek, a Majna-part a színtere csínyeiknek, kalandjaiknak, titkos összejöveteleiknek, melyeknek azonban lassacskán véget vetnek a serdülés, a felnőttkor kit erre, kit arra szólító gondjai. Ám a banda legfiatalabb tagja, aki legtovább ragaszkodik a gyermekkor álomvilágához, mégsem a filiszterséget választja, hanem festő lesz, és Münchenbe költözik. S itt fordul tragédiába a sorsa, mert az idealista álmodozót még a bohém művészvilág is kiveti magából.
Igen, az író akár lehetett volna, és valószínűleg volt is valamennyire Old Shatterhand (sic!). A fiú, aki nem adta fel teljesen az álmait. Aki nem maradt a kisvárosban, hanem képzőművészetet tanult Münchenben… Aki festő lett.
És bár ő a főszereplő, nekem valahogy fontosabbá váltak A fiúk. A kisvárosi banda, akik megfogadják szentül, hogy majd együtt, és örökké… kalandokon át… Ez azért olyan toposz, ami többé-kevésbé mindenkinek az életében megtalálható. És valahol törvényszerű, hogy a nagy kalandok elmaradnak. De jobb esetben, s jobbára együtt mégis külön-külön süllyednek bele a hétköznapok szürkeségébe… Hetente egyszer a kocsmában. A haveri körben, az aranyökörben…
Ezek azok a fiúk, akik a harmincas években magukra öltötték volna a barna egyenruhát, akik az ötvenes években bőrszerkóban motort bőgettek volna, aki a hetvenes években talán virággyerekké válnak… akik bármennyire is el akarnak menni, maradnak.
Leonhard Frank regényében, emlékezésében talán az a nagyszerű, ahogy a fiúk lépésről lépésre szakítanak az álmokkal, ahogy mindegyik megtalálja a maga útját posványos langyos pocsolyáját. Ahogy derék, azaz álszent és képmutató polgáraivá válnak kisvárosnak. Pont úgy, mint azok, akik ellen tizenévesen még lázadtak (volna), akiktől szabadulni akartak… akik miatt felgyújtották volna a várost. Már, ha elindulnak, hogy a préri uraivá váljanak.
Fejlődés regény ez, mert ez is egyfajta fejlődés... hogyan válik valaki - hogy jó sváb szóval éljek - bugrissá.
Persze a főhős Old Shatterhand a tehetséges, és nem egészen erre a világra való festő… akinek az ereje kevesebb, mint a tehetsége. Az álmodozó… részben maga az író.
Nem lövöm le a poént, de mégis akad valaki a fiúk közül, akinek sikerül kitörni…
Tetszett. Leginkább az első öt fejezet. A kamaszkor, ami egészen addig tart, amíg Old Shatterhand, azaz Michael Vierkant egyedül el nem indul… Valószínűleg eddig tartott az emlékezés, a saját gyerekkor meséje. Ennek az első öt fejezetnek valahogy jobb a ritmusa, ami eztán történik az egyre szétesőbb. Mint Vierkant elméje… egyre jobban keveredik valamiféle álomvilág a valósággal, és míg a bandáról hiteles képet ad, addig valahogy Vierkant képe élete, nekem zavarossá vált. Persze, tudtam a történetet követni, de akkor is.
Ajánlom azoknak, akik… tulajdonképpen az első felét bárkinek, akit érdekel az előző századforduló német kisvárosa, a fiúk csínyei. A tervezésük, a készülődésük, és a felnőtté válásuk. A beszürkülésük.
Nem egy pörgős olvasmány, de jó. Viszont Old Shatterhand, azaz Michael Vierkant személyes története, nekem nem jött be. Tulajdonképpen így utólag úgy érzem, mintha két regény lapjait keverte volna össze valaki, azon apropó miatt, hogy tulajdonképpen ugyanakkor s ugyanott játszódik, és még a szereplők is ugyanazok.
