Talán a tévében kezdődött, talán a rádióban… színházban semmiképp. Mindenképpen a kicsi göröggel, azaz a Jó estét nyárral kezdődött. Nem tudom mi fogott meg benne, de aztán jött a fiú. Az angyalarcú… és azóta néha vissza- visszatérek a regényeihez.

Nem tudom megfogalmazni, hogy mi az ami vonz Fejes Endre regényeiben, de van benne valami, amiért időnként jólesik olvasni, holott amiről ír az nem valami szívet melengető boldogság, hanem valami görcsös akarásból fakadó dráma. Nem is amolyan nagy világrengető, hanem amolyan kicsi… ami még a szomszédokat sem rázza meg igazán, csak maximum előcsal néhány könnycseppet.

Ifjabb Makics József. Józsefvárosi proli. Élt harmincöt évet. Meghalt a Bakáts téren 1956 októberében, de nem hősként – véletlenül. Egyetlen vágya, hogy sátrat nyithasson a Teleki téren, de mindig mások döntenek helyette. Ledarálja a szegénység, az apja, a szerelem, a háború: telnek az évek és elfogy az ereje. Pályát tévesztett, félkész, egész életét félreismerő ember. Mint mi is annyian.

-írja a Mocorgó (Magvető, 1975) fülszövege.

És tényleg nem lehet többet mondani erről az izgő-mozgó, helyét kereső emberről, ha csak annyit nem, hogy Mocorgó nem volt gyáva. Mert élni, mert nem lemondani a céljáról. Igaz, nem volt nagy cél… mondhatnók, hogy mert kicsi lenni. De még az a kis célt is valahogy elérhetetlenné tette a nagybetűs Élet.

Szeretem Fejes regényeit. Visszatérek hozzájuk időről időre… Mert emberléptékűek. Mert igazak (vagy csak annak tűnnek). Mert valahol mindannyian meg vagyunk írva bennük. Mi hétköznapi emberek.

Nem bonyolítom túl. Minek?

Aki teheti, olvassa el. ’75 óta nem adták ki… sajnos.

Aki teheti, nézze meg a filmet… csodálkozzon rá, hogy mily óriások játsszák el ezt az alig száz oldalt. Csodálkozzon rá a kisember nagyságára. Sajnálja egy kicsit az ifjabb Makics Józsefeket, sajnálja egy kicsit magát…

...hogy aztán egy majd mindent tudó mosollyal a szája szegletén élje tovább az életét.