Kíváncsiság. Ebből indult az egész, meg Nich Hornby könyvéből az A vájtfülűek brancsából. Gondoltam milyen érdekes lenne megnézni, hogy miket olvasok hónapról hónapra. Január van, ez lesz a tizenkettedik bejegyzés, jobbára a nagy kedvencek, a sorozatok, no meg a karácsony jegyében.

Még novemberben sikerült megvennem a Malausséne történetek harmadik darabját, az A karabélyos tündér–t (Ciceró, 2000). Daniel Pennac az idei év egyik felfedezése számomra. Nem csoda, hogy a megjelenés idején nem vettem észre ezeket a könyveket. A Ciceró Kiadó nagyon mellé nyúlt, mert a [mint kiderült nem nyúlt mellé, az eredeti francia borítókat használta!] Az árusok ugyanis rendre gyerekkönyvnek nézték a cím és a borító alapján. Hol van az már, amikor a könyves ismerte az áruját… Milyen gyerekkönyv az, ahol tisztes nagymamák lövöldöznek, vagy idős urak drogoznak? Na ugye.

Tehát adva van Benjamin, a bűnbak és nem egyszerű családja, egy emberséggel vallató rendőr… Nem, még véletlenül sem egy jó zsaru. Meg egy vietnámi nyomozó, aki családtag lesz, ha túléli. Ja, és van benne egy legenda az ópium és a függetlenség kapcsolatáról. Szóval nem gyerekkönyv, az biztos. A magyar kiadókPennacnak folytatnia kellett volna a Malausséne trilógiát könyvek kiadását.

Lett lévén december úgy gondoltam a könyvet ajándékozok, így megvettem Harry Kemelman első és utolsó rabbi kötetét. Magamnak. ha valaki unná Small rabbi kalandjait, akkor a nyugodtan ugorja át a következő bekezdéseket mondjuk addig, amíg nem látja kiemelve Gyárfás Miklós nevét.

Szóval a sorozat első kötete az A rabbi pénteken sokáig aludt (Konkrét Könyvek, 2007). Small rabbi krimijeiről nem árt tudni, hogy a bűnügy kiderítése csak a körítés. Persze érdekes, hogy ki ölte meg a bébicsőszt, főleg, hogy a gyanúsítottak között a zsinagóga templomszolgájától, a hitközségi elnökön keresztül a rabbiig sokan előfordulnak. Még jó, hogy Barnard’s Crossing rendőrfőnöke inkább a józan eszére hallgat, mint hogy rendőrként gondolkozzon. Kemelman oktat, leginkább arról, hogy mi a rabbi szerepe, meg hogy mi is az a pilpul…

Az első után rögtön az A rabbi csütörtökön lelépett (Konkrét Könyvek, 2009) következett, ami a sorozat utolsó kötete. Az első és az utolsó kötet megjelenése között tizennégy év telt el a valóságban. A történetben tizenkettő. Small rabbi szerződését éppen a hetedik hitközségi elnök nem akarja meghosszabbítani.

1978-as a sorozat utolsó kötete. A rabbinak a feministákkal és a menedzsergondolkodással egyaránt meggyűlik a baja. Hogy a gyilkosságról ne is beszéljünk, mert gyilkosság az van. Lelövik Barnard’s Crossing gazdag és embergyűlölő antiszemitáját. És mire kiderül, hogy ki a gyilkos egy nem mindennapi történet rajzolódik ki az antiszemitizmushoz vezető útról. Nem, azt nem mondom, hogy ez az általános, de ez is egy ok lehet.

Az, hogy a rabbi megoldja az ügyet, és a szerződését meghosszabbítják természetes, de talán ebben a krimiben van a legtöbb meglepetés. Hiába no, a rutin, meg az évek…

Aztán egy bécsi kirándulásra Gyárfás Miklós három kisregényét (Szépirodalmi, 1985) tartalmazó kötetet vettem le a polcról. A rendkívüli időjárási helyzetnek köszönhetően – tudniillik tél van és esett a hó, ami kis hazánkban rendkívüli esetnek számít, mint nyáron a meleg – egy hétvége elég volt a könyvre. Az elő kisregény egy tehetséges színész története. A színészé, aki a pálya királya lehetett volna, de valahogy mindig a könnyebb utat választotta. Az A szerep hőse Tors Gyula karrierje úgy ível felfelé, hogy mindenkit elveszít, aki valójában fontos lenne neki. Elveszíti, mert nincs ereje, elszántsága harcolni. Remek film lett volna belőle.

Mint ahogy remek film lett a Butaságom története. Sőt a film talán jobb volt, mint a kisregény. Végig Ruttkai és Básti hangján szóltak a sorok.

Azután ott volt még a Volt egyszer egy színház. Ha ezt angol szerző írja bestseller lett volna. Ráadásul ’77-ben készült belőle egy film, amit nagyon meg kellene néznem. A hadifogolytábor operettjének a története banális, nagyszerű és megrázó. A színház varázslata. A kisregényt olvasva ugyanazt érzem, mint amatőr színjátszóként középiskolás koromban.

A színház varázslat, és az igazi varázslók a semmiből is valamit teremtenek. Például egy receptből.

Igaz, húsételekben nem volt olyan jó, túl kecsesen és könnyedén siklott túl az olyan fontos szövegrészeken, "mint a megmaradt zsírban megpirítjuk"…

Ha már szakácskönyv, az lett abból, hogy másodszor is könyvet akartam venni ajándékba. Nem recept gyűjteményt, hanem egy gasztrofilozófiai alapművet. A katzenjammerről. Cserna-Szabó András [meglepődött valaki?] és Darida Benedek Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan (Alexandra, 2007). Harminchárom írás, ötvenkét recept. A kultúrtörténet legnagyobb – már bocsánat – bebaszásainak következményét leginkább úgy lehet nevezni, hogy kultúra.

Ha a politikatörténet háttere a chercez la femme, akkor a kultúrtörténet miért nem szólhatna a piáról. (És egyéb tudatmódosítókról.)

És akkor a karácsonyi ajándék. Mi mást kaptam volna, mint a legújabb Nick Hornbyt? Az A meztelen Juliet (Európa, 2009) ismét telitalálat, akárcsak a Pop, csajok, satöbbi volt. Elpocsékolt évek, döglött kapcsolatok és természetesen popzene. Egy szinte lehetetlen szerelmi háromszög, amelynek egyik csúcsa a kiégett popsztár Tucker Crowe, a fanatikus rajongó Ducan és Annie, aki kétszeresen hagyja el Tucker miatt Ducant. Egyrészt, mert - Ducannak más témája nem lévén - Tucker versenytársává válik Annienak. Legyőzhetetlen versenytársává…

És mi a másrészt? Tessék elolvasni a könyvet!

Egy év, 46 könyv, 12 olvasónapló… Ha valakit érdekel...