Kamasz koromban nem szerettem olvasni, már ha igaz, mert én bizony erre nem emlékszem. Arra sem hogy szerettem volna. Úgy emlékszem sokat olvastam.

Rémlik egy nyár, amikor leküzdöttem a Mondák könyvét. Nem varázsolt el a tejillatú puszta.

Volt egy másik nyár, amelyet Dékány András tengerész regényei töltöttek meg élettel. Akkor a Balaton volt az én Adriám, de azt nem mondhatnám, hogy szerettem volna olvasni.

Azután ősz lett meg valamiért elkezdtem Örkény egyperceseit olvasni és függő lettem. Meg kölcsönkönyvtári tag.

No igen, az Egyperces novellákkal kezdődött… A november meg A bicikliző tigrissel. Véletlen volt. Benéztem. Azt hittem ez a nagy Karinthy, hát levettem a polcról. Amolyan egyperceseket találtam. Nem ismerem Karinthy Ferenc életművét - csak a Budapesti őszt és a Budapesti tavaszt olvastam – és akkor itt van ez a karcolat gyűjtemény az 1965-ös Ez-Az avagy A bicikliző tigris (Szépirodalmi, 1965). Azóta sem adták ki újra. Egyszerűen elbűvölő. Három nap alatt kétszer olvastam ki, és néha hangosan nevettem a körülöttem lévők döbbenetére. Persze jött a fekete leves, amikor egy tizenévesnek próbáltam elmesélni a poént, hogy mi is a „Bécsi út másik vége”… nem értette. Neki már Bécs nem távolság. Azon sem tud nevetni, amikor a Csinibanában elhangzik a kérdés "Helsinki, az már nyugat?"

Karinthy Ferenc már irodalomtörténet. Ha irodalomtörténet, akkor legyen irodalomtörténet Cserna-Szabó András módra. Az idén jelent meg a Mérgezett hajtűk (Magvető, 2009). Mit tagadjam rajongó vagyok a Puszibolt óta, de ettől a „tankönyvtől” féltem. Erre Cserna-Szabó valami olyat tesz, amitől köpni-nyelni nem tudok. Novellát ír íróról és művéről, ráadásul olyanokról is akiknek csak a nevét hallottam. Asszem Ottlikot kellene olvasni, meg Sade márkit. Kedvet csinált hozzá, bár az utóbbival már egyszer próbálkoztam, akkor nem tetszett…

Persze más, amikor ismerem a célpontot, akkor ott az összekacsintás érzése, de itt olyan művekkel is dobálózik, amiket nem ismerek. Amikről őt olvasva érzem, hogy hiba nem ismerni őket.

Tényleg ki a franc az az Ambrus Zoltán??

Felüdülésként egy kis krimi. Mint az elmúlt hónapokban annyiszor a betévő nyomozást most is Small rabbi végezte. Harry Kamelmann: A rabbi szombaton megéhezett (Konkrét, 2008). No igen, most akadt egy halott tudós a saját garázsában. A rendőrség balesetre, a biztosítási nyomozó öngyilkosságra gyanakszik. Az áldozat ugyan nem tagja a hitközségnek, de Small rabbi eltemeti, és ez okozza az igazi bonyodalmat. A szombati napra jutó regény a szokásos hitközségi politikai csatározások mellett a zsidóság temetkezési szokásairól szól. Illetve arról szól főként, a krimi csak színesíti az ismeretterjesztő művet. Ja, a rabbink persze most is megoldja a hitközségi gondokat és megtalálja a gyilkost. Jó szokásához híven.

És ha a rabbi megéhezett, akkor jöhet a hónap botránykönyve a Turulpörkölt (Európa, 2009) Krzysztof Varga tollából. Olvastam a könyvajánlóra adott mélymagyar reakciókat a meggyalázott nemzeti jelképekről… Szar dolog a görbe tükör. Különösen, ha nem is olyan görbe… Fenntartásokkal kezdtem a könyvbe, amit csak a címe miatt vettem meg. Kíváncsi vagyok, hogy egy külföldi miként vélekedik rólunk, mert Varga a neve, és magyar gyökerei ellenére igenis külföldi. Lengyel, aki az átlagnál jobban ismeri Magyarországot, és most megpróbálta megérteni. Nem vagyunk eccerűek. Most már biztos. Nem mondom sokan és sokszor tarthatják sértőnek, például amikor a fradit az országhoz hasonlítja egykori nagyságával, és a nem túl felemelő jelenével.

Érdemes elolvasni, elgondolkodni, és nem megsértődni!

A hónap végére maradt egy nagy falat. Középiskolás koromban volt egy rohamom, amikor a magyarul Robert Merle összest befaltam. Hogy most honnan jött a Malevil (Európa, 1980) újrázása, nem tudom. Rám tukmálta magát.

Kamaszként imponált Emmanuel a született vezető helytállása az új középkorban. Malevil története – Merle utópiája - ugye, egy a világ nagy részét elpusztító robbanással kezdődik. És az életben maradtak közösségének történetét meséli el. Viszontagságaikat, küzdelmüket az életben maradásért. Előbb a természet, később a más túlélők jelentik a veszélyt a közösségre. És persze néha saját maguk…

Furcsa volt már a nyolcvanas években is az ’77-re vetített majdnem világvégéről olvasni.

Ma még furcsább. Mintha Emmanuel Comte már nem is lenne olyan nagyszerű. Valahogy nem hiszek már az eleve vezetésre rendelt emberekben. Mégis Emmanuelt vezetési képességei, a többiek belé vetett bizalma egyre inkább a jó király szerepe felé tereli. És ő vállalja ezt a szerepet, ki tudja mi lett volna belőle, ha… de nem szoktam a történetet elmesélni.

Nos így telt a november régi és új ismerősökkel, nem is olyan görbe tükröket nézegetve.