Beat, hippi...
2014. november 23. írta: regulat

Beat, hippi...

Richard Brautigan: Pisztrángfogás Amerikában

Nem fogott meg. Hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám. Szerencsére a végén meg lettem nyugtatva, hogy ez nem is annyira az én hibám… Beat nemzedék, meg utána a hippik… Kinek mi jut erről eszébe. én most nem sorolnám a klasszikus opciókat… Kerouac, Ginsberg mindenkinek az eszébe jut.

pisztráng.jpgIgazából, lelkes ifjúként én is valahol a két klasszikusnál maradtam le, és a beat-nemzedék és a hippik közötti átkötést jelentő írók kimaradtak. Meg aztán ez az egész nekem úgy jött hogy a HBB eljátszotta a Halál apa bluest...

Megrekedtem? Igen.

Holott például Richard Brautigan Pisztrángfogás Amerikában (Európa, 1983) című kötete akkoriban elérhető lett volna számomra, és talán befogadóbb is lettem volna.

Kell itt az a feltételes mód.

A kötet két írást tartalmaz. A címadó Pisztrángfogás Amerikában-t még csak kisregénynek sem nevezném. Igazából nem tudom, mi. Lazán kapcsolódó írások, leginkább egy érzésről… ami akár a pisztrángfogás Amerikában is lehetne, amikor az éppen nem egy törpe, vagy szálló, vagy bárki, vagy bármi… csak egy lépés istentől. Mondhatnánk.

Frusztrál, hogy butának érzem olvasás közben magam, mert nem tudom, hogy mikor mire céloz Brautigan. Nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. És van egy olyan érzésem, hogy akkor sem ugyanazt értenénk azonos szavak, mondatok alatt, ha éppen én, érteném az angolt olyan szinten, hogy megpróbáljam eredetiben…

[Kicsit eltérő a példa, de olyan ez mint egy Rammstein interjú a kilencvenes évek elején a német Viva tévében, ahol Till valami olyat mondott a műsorvezetőnek nem értem miről beszélsz mi ossik vagyunk.]

Hiába érteném a szavakat, nem azt jelentenék a mondatok.

Ahogy Ken Bales írja Brautiganról a kötet végén

…S Baitigan prózájának hatalmas ugrásai, szeszélyes, szabálytalan csapongása inkább meglepi az olvasót, mintsem szatirikus-társsá s így bizalmassá fogadná.

Pontosan ezt éreztem.

A következő kisregénnyel [ez tényleg az] az Egy déli tábornok az amerikai polgárháborúban-nal már könnyebb dolgom volt. Mondhatni. Jessie és Lee Mellon története tulajdonképpen pikareszk regény, amit élvezetem.

...egészen addig, amíg rá nem jöttem hogy bizony nem csak köztem és Brautigan között tátong kulturális szakadék, de a fordító sem mindenhol érthette az írót.

Célzok itt arra, hogy mintegy száz oldal után Leiter Jakab szemmel láthatóan oda tette a létráját közibénk.

Gy. Horváth László a dope (anyag, kábítószer) szót következetesen kokónak fordítja, így a Hömpölyögj Lee Mellon, Te hömpölygő folyam!, című fejezetben, ami hőseink és hölgyvendégeik füvezéséről szól, idegesítő ökörséggé válik…

Sőt! tovább megyek, megkérdőjelezi, hogy amit addig olvastam, az az volt-e, ami… mert lehet, hogy értő fordításban én is megértettem volna, amit nem, azaz, hogy mire és miért kacsint Brautigan.

Na jó, ennek, kicsi az esélye, de…

Tulajdonképpen csalódott vagyok, mert nem sikerült belépnem Brautigan világába.

Ott álltam az ajtóban, benézhettem, de be nem engedtek.

Mindettől függetlenül nem bántam meg, hogy elolvastam a kötetet. Sőt az Egy déli tábornokot tulajdonképpen élveztem… bár, ahogy Balest olvastam a végén, lehet, hogy én nem is azt olvastam, amit ő.

A bejegyzés trackback címe:

https://hajokoffer.blog.hu/api/trackback/id/tr886926905

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása