Kicsit bajban vagyok, én úgy emlékszem, hogy a hetvenes évek kamaszai határozottan jó helyzetben voltak, vagy inkább voltunk olvasnivaló tekintetében, és itt most kifejezetten arra gondolok, hogy ebben az időszakban sok hazai regény jelent meg „rólunk”, azaz olyan művek születtek nagy számban, aminek a hősei akár mi is lehettünk volna, vagy éppen a szomszéd kölök.

Ezt különösen fontosnak tartom meg említeni olyan esetekben, amikor annak a korszaknak valamelyik ifjúsági regényét olvasom újra. Olyan könyvek vannak tervben, már újraolvasandóként, mint a Vakáció a halott utcában, a Nyár a szigeten, az Utánam, srácok!... nem sorolom tovább (mert úgy is kihagynék valamit, amit nem akarok).

De például Kőszegi Imre nem igazán szerepelt a tervezett könyvek szerzői között, aztán véletlenül ott volt nyitott könyvespolcon az A kincstaláló (Móra, 1973) és akkor miért is ne.

Gondoltam ez úgy is kimaradt… aztán a második bekezdéstől tudtam, hogy olvastam, vagy láttam már a történetet. Kell az ilyen újraolvasás ahhoz, hogy azt tudjam mondani, hogy nem árt néha elővenni az egykori olvasmányokat, mert húsz, harminc év távlatából, egész más kap hangsúlyt egy történetben a meséből.

Kamaszként egy kalandos nyár, ami akár velem is, vagy a szomszéd kölkével. Van benne…

Na itt álljunk meg egy picit, mert ebből a felsorolásból bizton ki fog maradni egy s más, amit ha holnap írnám a posztot biztosan nem hagynék ki, viszont kimaradna más, mert Kőszegi nagykanállal pakolta bele a regénybe a hozzávalókat. Van itt kérem, szerelem (méghozzá első), családi gondok, tragédia, de legfőképpen kincskeresés… abból rögtön három is, generációs konfliktus, kedves felnőttek, gonosz felnőttek, vicces felnőttek… ok. Ebből ennyi elég lesz. A lényeg a nyár… a kincskeresés, hogy a végén talán minden jóra fordul.

Meg a kincs, ami annyi minden lehet... szerelem, család, barátok... igen, még arany is.

És valószínűleg kamaszként szerettem, mert hihető volt, a kaland, a problémák, az örömök, és a bánatok… mert, ha a történet világa (a kisvárosi kamaszlét) nem is volt ismerős, de nem is volt idegen. Főnököt, Csalányt, Baglyot, vagy Frnd’ndot (sic!) akár ismerhettem is, talán ismertem is hasonlókat. Talán kamaszként még ma is élvezhető a történet… Főleg, ha a kamasz rájön, hogy ez bizony apunak, meg anyunak a korosztálya, az egyigéjű Kamillákkal, az akkori menőséggel, az akkori szlengjével. Ők sem voltak jobbak…

Felnőttként, nos felnőttként még érdekesebb, már azon túl, hogy mi sem voltunk jobbak, mint a mai kamaszok, csak a technológiai környezet volt más. Bagoly apja simán rákérdez a kiürült pálinkás üveg láttán a fiára, hogy ti ittátok meg? 15 éves kamaszokról van szó…

De azért is érdekes, mert meggyőződésem, hogy az ifjúsági írók, a jó ifjúsági írók, bizony beleszőtték, beleszövik a napi társadalmi gondokat a műveikbe. Ott lapul a sorok között a rendszerkritika.

Ez például egy "kamaszvélemény":

…én már rég tudom, és most te is rájöhettél, ha valaki nagyon sokat beszél a hazafiságról, akkor az üzletet akar. Mástól önzetlenséget kívánnak, ők maguk pénzt facsarnak mások potya munkájából.

És itt a szocializmus kellős közepén, bizony egy vállalkozó szponzorál egy ásatást, remélve, hogy a megtalált aranykincsből részesül, az anyagi ráfordításért cserében földeket szerez meg, a megfelelő kapcsolatoknak köszönhetően, hogy lenyúljon egy gyógyforrást.. Miközben a neves tudós, gyakorlatilag szinte nyomorog.

…és persze van némi kirohanás a túlzott tévézés (akkoriban már szinte mindenkinek elérhetővé vált) veszélyeiről… a krimi feleslegesen felizgatja a fiatalokat, a tévé elidegenít…

Igen, felnőttként mást kaptam a könyvtől, mint kamaszként, akkor kalandot, szerelmet mesélt (némi kamaszpanasszal fűszerezve), ma társadalomról, mentalitásról mesél. Ma nem tudom nem összehasonlítani a mát azzal a tegnappal, és némileg elszomorít, hogy azóta sem lettünk jobbak… szerencsére talán rosszabbak sem.

Szóval szerintem érdemes elolvasni, vagy újra olvasni. …kamaszként, felnőttként egyaránt.