Mondhatni klasszikus klisé – filmen, rajzfilmen mindenképpen - a test, vagy tudatcsere, ami elsősorban humorforrás, cseréljen testet anya és lánya, vagy éppen szegény és gazdag, vagy fekete és fehér. Én, mondjuk a mai napig nem jöttem rá, hogy mi a különbség a testcsere és a tudatcsere között…

Nem is lelkesít a téma. Még akkor sem, ha éppen megpróbálják komolyan venni, ahogy tette ezt Horváth Zoltán Géza a Professzor úr, hol a lánya? (Kossuth, 1971) című fantasztikus kalandregényében.

Ha jól sejtem, mert adatot nem igazán találtam, a két kötetes szerző, Horváth Zoltán Gáza a tudomány oldaláról kóstolt bele a fantasztikus irodalomba. És tényleg nem viccel… nem is sikerült még elmosolyodnom sem.

A történet már a fülszöveget írónak is feladta a leckét a kuszaságával.

Azt mondja, hogy

Az állambiztonsági szerveket különös rejtély foglalkoztatta. Egyik tisztjük külföldi útján nyomtalanul eltűnt. Csaknem fél év múlva, nem messze a határtól, az út árkába fordult és erősen megrongálódott gépkocsiban eszméletlenül találták. Az orvosi vizsgálat agyrázkódást, majd a beteg panasza alapján jelentős emlékezetkiesést állapított meg.”

Mi rejlik a baleset mögött? A választ végül Livia Rotta írónő "ártatlan” regénye adja meg, amelyet furcsa módon a hírszerző szolgálat irattárában hét lakat alatt szigorúan őriznek. Ennek a regénynek részben képzelet szülte, részben valóságos és leleplező tényei igazítják útba az eltűnt társa után nyomozó fiatal hírszerzőt. Egy különös orvosi felfedezés végzetes következményei, egy nagy gyémántrablás és a katonai hírszerzők elkeseredett harca fonódik össze ebben a mindvégig izgalmas, fantasztikus történetében.

Spoilerezés ide vagy oda, a keret, a kémtörténet, lássuk be… gyenge. Nem izgalmas, nem érdekes. Arra ad lehetőséget a szerzőnek, hogy a fikciója, azaz test-, vagy lélekcsere tudományos, etikai kérdéseit feltegye. Hogy egy idő után már nem lehet tudni, hogy ki kicsoda, hogy egy ilyen technika birtokában, tulajdonképpen mindenki gyanús (lehet) mindenkinek...

Mondjuk a választ, vagy mit azt nem adja meg, csak meglebegteti... Az az érzésem, hogy nem is igen akar választ adni.

Szóval ez egy kémregény lenne…

Én is azt hittem. Nos, a kémek kaptak is benne izgalomtól mentes húsz oldalt. Ebben a húsz oldalban van a nagy etikai kérdés, meg jól kinyilatkozik a szocialista embertípus… Na, komolyan, ez a rész siralmas.

A lényeg a fülszövegben is említett „ártatlan” regény. Ami a maga 250 oldalnyi szövegével önmagában egy egész jó történet lenne, arról, hogy az őrült(nek nem is annyira nevezhető) tudós, hogy próbál egy testcserével új életet, jövőt adni szeretett, tolókocsiba kényszerült lányának.

…meg persze arról, hogy ha nem ismeri valaki a test előéletét, akkor bizony komoly bonyodalmaknak teheti ki a test új gazdáját.

Tulajdonképpen lehetett volna az egészből jó bármi… jó vígjáték, jó akció regény, jó krimi, jó sci-fi is. De nem lett.

Valahogy kimaradt a könyvből az az apróság, amitől túlnő a középszeren.

Nem mondom, hogy nem szórakoztató, de nem találtam benne semmit, amiért azt merném mondani, hogy ezt érdemes elolvasni, mint ahogy le sem beszélnék róla senkit.

Próbálkozásnak határozottan ügyes volt. Semmi különös.