Azt hiszem emlegettem már, hogy a Nyitott Könyvespolcról történő könyvbeszerzés egy egészen sajátságos keresztmetszetét adja a hazai (mondhatni szocialista) könyvkiadásnak. Vagy inkább annak a részének, amitől szabadulni akarnak az örökösök.

Jelzem, ha egyszer a büdös életbe’ könyvet írok, akkor abból az elad(hat)atlan példányokat (ez 500 példány esetében cca 490…) kipakolnám az általam ismert nyitott könyvespolcokra, könyvszekrényekbe, meg hasonlókba… hátha valakinek így tetszeni fog.

Szóval az utóbbi időben elég sok a II. Világháború alatt és közvetlenül utána játszódó, gyerekkori visszaemlékezést olvastam. Ebbe a sorba tartozik Kosztasz Aszimakopulosz Rabok nemzedéke (Európa, 1979) című regénye.

Gyerekként a háború, már a hátországban nem is olyan szörnyű... illetve de. Csak valahogy másképp szörnyű. Tulajdonképpen minden benne van ebben a regényben, ami egy háborús regénybe kell.

Értelmetlen és hősi halál. Önfeláldozás. Szerelem, szenvedés, nélkülözés, fájdalom. Hősiesség és gyávaság. Becsület, és becstelenség… Talán még némi csoda is akad.

Mert tulajdonképpen a háborúk sem különböznek.

Mert bármennyire is változtak az idők, a háborúk alapjában véve hasonlítanak egymásra. Csak a zubbonyok szabása és a körülmények változnak, de mindig a fiatalok mennek el, és egyesek hazajönnek, mások nem, a földek újabb csontokkal telnek meg.

Szerethető háborús történet. Mondanám, hogy pátosz nélküli, de inkább csak a felesleges pátoszt kerüli, a hősiességet mintegy a rendkívüli idők velejárójának tartja. Olvasmányos, de nem egy kalandregény.

Érdekessége – már magyar szemmel – hogy a regény nevesített negatív hőse egy német tiszt, bizonyos Oltyán Géza őrnagy… Khm. Eleinte furcsa volt, hogy Oltyán az egyetlen ellenség, aki többször teljes nevén szerepel a regényben, aztán…

De ehhez spoilerezni kell kicsit... bocs.

Szóval a történetben van egy beteljesületlen szerelem Vangelisz és Migdalia szerelme. Oltyán Gézának megtetszik Migdalia, és megszerzi. Na, nem a kedvességével, gáláns udvarlással, hanem cserébe, hogy a lány a szeretője, vagy inkább ágyasa lesz, nem írtja ki annak a szigetnek teljes lakosságát, ahol a lány él. Migdalia, akárcsak Iphigénia feláldozza magát… két lánya születik Oltyántól, aki a német kivonulás során Migdaliát és a lányait Görögországban hagyja, hiszen otthon is család várja…

Igen ez a regény nem csak visszaemlékezés, hanem talán üzenet is Oltyán Géza gyerekeinek, unokáinak, hogy apátok, nagyapátok nem volt jó ember, hogy vannak nektek rokonaitok Görögországban.

Mert valahogy az az érzésem, hogy az Oltyán Géza név, nem az írói fantázia szüleménye…

Még talán jót is tesz a könyvnek ez a kis személyeskedés, de úgy százkilencven oldalnyi élvezetes olvasmány után jön valami számomra felfoghatatlan. Az utolsó húsz oldalba beleszőtt kesergő a felszabadulást követő politikai helyzetről. Azért felfoghatatlan számomra, mert ez az általam kesergőnek titulált rész valószínűleg egyértelmű utalásokat tartalmaz azok számára, akik ismerik a világháborút követő görög történelmet, ugyanakkor a hozzám hasonló tudatlanok számára élvezhetetlenné teszi az egyes szereplők további sorsáról beszámoló részt. Unalmas, no.

Igazából e miatt a húsz oldal miatt, kissé keserű szájízzel fejeztem be a könyvet.

De arra kíványcsi lennék, hogy vajon az üzenet eljutott Oltyán Géza leszármazottaihoz?