Valahogy mindig azt hiszem, hogy Holokauszt témában nem tud egy szerző sem újat, új nézőpontot mutatni, hogy már nem döbbent meg, hogy már nem ráz meg, és aztán mégis…
Különösen a gyerekek nézőpontjából, megírt regények, visszaemlékezések, amik újra és újra meglepnek, lerohannak. Mert a gyerek általában nem érti. Nem buta, csak ártatlan…
Marga Minco (Sara Menco) kisregénye, visszaemlékezése a Keserű fű (Magvető - Rakéta Regénytár, 1979.) is ilyen ártatlan rácsodálkozás a történtekre. Bevallom eleinte azt hittem, hogy a mesélő alig, vagy inkább maximum tizenöt éves kamasz. A hangvételéből, a meséléséből, valahogy olyan kislányos. Holott rá kellett ébrednem, hogy Sara Menco a történet idején bizony már húsz éves, csak a család szeretete és összetartása, mondhatni a polgári lét élteti még tovább benne a kislányt, aki ráérne felnőni, ha…
De bekövetkezik a "ha". A németek megszállják Hollandiát, és a Menco család lassan ráébred, hogy alig van esély a megmenekülésre. A regény, az emlékezés, igazából a család teljes elvesztéséig tart, az egyedül maradt Sara Margává válása, a túlélés, a felnőtté válás, már nem kap lényeges szerepet. A történet lényege a megemlékezés azokról, akik nem élték túl.
Szép, szomorú történet.
Mennyire más Sara, mint Eszter Otčenašek történetében, pedig azonos korúak. Sorstársak. És mégis. Saranak van esélye a túlélésre, van hova menekülnie...
Azt hiszem, hogy a Holokauszttal kapcsolatban ezek a rövid, alig száz oldalas, egynapos regények az igaziak [már, ha szabad ilyet mondanom].
Egyszerűek, hatásosak, nehezen felejthetők. Pont, mint egy jól irányzott pofon.
