Újabb sajnálom, hogy eddig kimaradt kötet.

Tersánszky Józsi Jenő csinál csodát a szegénységből, a szerénységből a Legenda a nyúlpaprikásról (Magyar Helikon, 1974) című kisregényében. Mert boldogok az együgyűek.

A történet arról a csodáról szól, ami Gazsival, a falu ágrólszakadtjával esett meg. Gazsi – ahogy Tersánszky írja – „Egy olyan megrugdalt, utolsó, toprongyos nyomorult, akinek se rokona, se komája, se tanyája, se babája, mintha az égből pottyan volna.”

Ráadásul a mi Gazsink már túl van az élete delén. Nyáron még csak-csak elvan olyankor ő a falu öreg kiskondása. Magasabb tisztségig sohasem jutott. [Halkan jegyzem meg, már annak, akinek semmit, vagy csak keveset mond ez a jelzős szerkezet, hogy „öreg kiskondás”, hogy kiskondásnak lenni nem férfi, hanem gyerek munka, akinek ennyire futotta a karrierje, arra bíz nyugodtan mondhatom, hogy együgyű.] A tél, az az igazi megpróbáltatás az ilyen otthontalanoknak, amikor erdő-mező nem ad szállást, nem ad ételt. Gazsi telente a mezőőrnél volt amolyan albérlő. Napi vízhordásért aludhatott a fűtetlen nyári konyhában. Hogy ennie legyen mit, hát házkörüli munkát vállalt a falu nadrágosainál. Leginkább fahordást tüzelő aprítást, szóval olyat, amit a gatyás paraszt elvégez maga.

Ej, de a csodához kell még valami. Még egy együgyű… például Paprikás a nyúl, aki a körvadászat elől pont Gazsihoz menekül. …és akiből – hiába álmodozik, csorgatja a nyálát Gazsi az előző körvadászat óta – mégsem lesz paprikás. Megesik rajta Gazsi szíve.

Együtt vészelik át a telet. Közben Gazsi apróbb kunsztokra tanítja Paprikást.

Részben ennek köszönhetően történik meg a csoda, és Gazsi állandó hivatalt kap a grófi birtok sertésállománya mellett, ami a magafajta nyomorultnak maga a mennyország…

Tersánszky zseniális.

Egy fura fél mosollyal olvastam Gazsi beletörődéssel viselt nyomorúságát, és igen, irigyeltem az együgyű boldogságáért. Mert Gazsi nem boldogtalan.

Aggódtam Paprikásért, amint száz veszedelem (puskások, a mezőőr kutyája, az uradalmi fogat lovai, a falusi népek elől menekült. És örültem a két együgyű egymásra találásának.

Mese ez.

Jóféle, szívet melengető mese. Egy cseppnyi boldogság.

Bármikor, bárhol, bárkinek.

Akárhányszor.

És akkor megint egy krimi következik. Csak a Grandpierre névre figyeltem, pedig ez most nem Kolozsvári és nem Emil. Szóval jön az Az eltűnt kézirat.

filmfeldolgozás: Legenda a nyúlpaprikásról -1975