Egy hadseregben katonák szolgálnak, tisztek és közlegények. Tudjuk, a különbség nagy. Manapság is, de – ha máshonnan nem, hát a Svejkből – tudhatjuk, hogy ez semmi a cs.kir. hadsereg viszonyaihoz képest. Már, ha nem zavar be a Mókus-tétel, mi szerint: A mókus is patkány, csak jobb a PR-ja.

Vannak a magyar irodalomnak olyan gyöngyszemei, amik valami – számomra legalábbis – rejtélyes okból, nem igazán ismertek. Persze tudom, hogy van az irodalmi kánon, meg vannak a divatszerzők, a divat műfajok, de azért egy olyan szerző, akit a maga idején tizennégy nyelvre fordítottak le, akinek a könyve külföldön is néhány újrakiadást is megért, az azért nem kéne, hogy elfelejtődjön.

Nem azt mondom, hogy kötelező olvasmányként kellene tovább élnie, de azért valahol az ismertség perifériáján, az ajánlott olvasmányok között ott lenne a helye.

Itt van például a furcsa nevű Markovits Rodion, [egyébként Jakab], akinek a Szibériai garnizon (Genius, 1929) című [megint egy furcsaság jön!] kollektív riportregénye, annak idején, már 1928-ban csak eljutott a világhírig. Értem én, hogy Markovitsot, hiába erdélyi, nem lehet a nemzeti címerpajzsra feltűzni, már csak a vöröskatona múltja miatt sem. Halkan jegyzem meg, hogy a cseheknek a hasonló múltú Hašek esetében nem jelentett problémát, igaz Švejk vicces, míg Markovits jobbára egyes szám harmadik személyben elmesélt történetének hősei inkább mélabúsak. No de mégis milyen legyen egy hadifogoly, ha nem mélabús.

Még mielőtt a tartalomról beszélnék, tegyünk még egy kitérőt a regény születéséhez, vagyis ahhoz, hogy miért is „kollektív riport” a regény. Markovits ugyanis nem csak a saját élményeit írta meg, hanem az előkészítés során több száz egykori szibériai hadifogollyal készített riportot, és az ő élményeiket is felhasználva alkotta meg a regényét, amin azért sokszor az érezhető, hogy a főhős mintha elveszett a történetből.

Szóval a regény maga kettős keretbe helyezett három – mondhatni – önálló részből áll. Az első a fogságba esésig tart, a második a tiszti láger élete (jobbára a cári hadsereg felügyelete alatt) a harmadik a hazaút, és a legénységgel közös láger. Három rész. A döbbenet, a kilátástalanság, és a nyomor, mindezt keretbe foglalja a betegségből kilábaló ember képe, aki fölkel, hogy most már élni, tenni kell. És ha ez a keret, akkor a paszpartu, az út otthonról és az út haza.

Az első rész a berukkolástól a fogságba esésig, tipikus katonaregény, a császári és királyi hadsereg mindennapi értelmetlensége, korruptsága. Nincs benne semmi meglepő, hiszen olvastuk már a cseh kolléga tollából.

A résznek két megrázó pontja az édesanyjától való búcsú, és a halállat való első találkozások. Ez saját élmény ez nagyon belülről jön. Az anyjától való búcsú azért megrázó, mert az anyja nem a hadba vonuló fiát siratja, hanem a másikat, aki (még) otthon marad, mert erről, amelyik berukkol, tudja, hogy túl fogja élni, a másikról meg tudja, ha rá is sor kerül, ott marad.

A halállal való találkozást, mint valami távoli, hihetetlen dolgot éli meg.

Csobog a kis csermely… A drótok között a buzavetés és a hullák hasa zöldül… Tavasz…

A második rész maga a szibériai garnizon, a hadifogolytábor, a tiszti tábor. A tiszthez méltó élettel (szalmazsákot saját kezűleg tölteni, hmmm csak sportból…, lovagias ügyekkel, tiszti gyűlésekkel, színházzal, hírlappal, bürokráciával. Mintha csak otthon. Elkülönülve a pórnéptől. Megannyi Noszty Feri. Itt már azért Markovits, ha nem is nyílt és egyértelmű kritikát fogalmaz meg az úri Magyarországgal szemben, azért érezhető a véleménye… itt van például Pászkándy hadapród, aki ott maradt. Nősülni. Egy parasztlányt elvenni... Be is záratja a parancsnokság, de megszökik új életet kezdeni, kapálni, birkát nevelni. Egy nemes Pászkándy…

És megint csak egy megrázó esemény az édesanyja halála, illetve az erről szóló levél, amiben az apja úgy mondja ezt el, hogy nem mondja ki.

Ez a második rész bizonyíték arra, hogy a tiszt is csak ember. Nem jobb, nem rosszabb a közlegénynél. Maradjunk annyiban (hogy ne vesszek el a pikáns és kevésbé pikáns részletekben), hogy Markovits itt bizonyítja be a mókus tételt.

A harmadik rész, a hazaút, a másik láger… nos ez lenne a legmegrázóbb, mégis a legkevésbé sikerült része a regénynek, ez már érezhetően főként mások élményeiből táplálkozik. Kicsit kurta, kicsit furcsa, ami azért érthető, mert arról az időszakról szól, amikor a valóságban Markovits már nem fogoly, már a vörös hadsereg katonája. Ez a rész azoknak szól, akik az előző részben még nem fogadták volna el a mókustételt.

Amikor belefogtam egy kicsit elgondolkodtam, hogy milyen hadifogoly történeteket olvastam, és csak három könyv jutott az eszembe, Hašektől a Švejk , a derék katona fogságbant is tartalmazó Alserbach százados háborús zárszámadása [erről már volt itt szó], Clavelltől a Patkánykirály és Gyárfástól a Volt egyszer egy színház…

És ez az egy valamiért tudja azt, amit a másik három, csak valahogy lágyabban, elégikusabban.

Nem kéne megfeledkezni róla…

[Jelzem 2009-ben kiadta a Kráter kiadó. Szerencsére.]