Az a rossz a novellás kötetekben, hogy nehéz véleményt mondani róluk, mert olyan nincs, hogy minden írás egyformán elnyerje az ember tetszését. Ilyenkor vagy valamelyik annyira elviszi az egészet, hogy nem is törekszem az objektivitásnak a látszatára sem.

Itt van most Parti Nagy Lajos kötete az A fagyott kutya lába (Magvető, 2009. változatlan utánnyomás), amit a nyitott könyvespolcnak köszönhetek. Valakinek nem tetszett, hát útjára bocsájtotta. Köszönet érte.

Szóval itt van ez a novellás kötet, aminek a címadó írása ugye a Taxidermia egyik alapja. Ezért is a bejegyzés címe a „Nem lát, nem hall, nem mesél” utalásként a filmhez kapcsolódó Hollywoodoo nótára…

Kerülgetem itt a forró kását, mert nem tudom, hogy mit is kellene írnom, mert belső késztetés az volna, csak valahogy nem jön ki… Mert pont az az ominóz’ első írás volt az ami után majdnem félbehagytam a könyvet. Pont a lényeg nem jött be. Pont az, amit Parti Nagy Lajos nagyon tud. A szöveghasználat. Egyszerűen idegesített Morosgoványi Vendel története, az orvos előadásában. Egyszerűen nem tudott magával ragadni ez a másodkézből monológ…  és valahogy Szép Róza is bosszantott egy darabig… meg még utána is.

Aztán egyszer csak ott van az a valami, amiért – vélem én – dicsérik Parti Nagy Lajost. Előbb csak egy nyitómondatban érint meg a szele „Tudja, Madám, csak egy bonctermi ruhatárban lehet ilyen szürke reggel?” (Van baj mindenhol) Megpróbálom elképzelni az elképzelhetetlen. És sikerül.

És végre filmmé válik az egész. De milyen filmmé – kérdezhetném magamtól jogosan, mert ez a mozi a fejemben nem éppen egy technicolor. Nem is film igazán, hanem inkább színházi közvetítés. Kevés díszlettel, magányos szereplőkkel a rivalda fénykörében, vagy inkább a fénykör szélén, a homályból kibeszélve, hozzám a közönséghez.

Grátisz Dolórisz, A bányamosodás [bevallom nekem ő lett a kedvencem, főleg az értetlensége tudatlansága miatt, hogy most ő miért is Ágnes asszony elvtárs, ha nem Ágnes…? Nézzen utána!], A hét asszonya, a Nyelvtanulmányfej… Ismerem őket, mint ahogy ismerem a Szép Rózákat is, akik nem alakítják a történéseket, a történelmet csak a fal mellől figyelik.

Parti Nagy Lajos egy-egy mondatával felemel, elringat, hogy azután az arcomba csapja az ösztönök által vezérelt átnedvesedett valóságot.  És ezt én nem mindig szeretem. Most példának okáért egyáltalán nem esett jól.

Szívem szerint azt mondanám, hogy erről ennyit. Ez egy röpke és megismételhetetlen kaland volt… Ugyanakkor tudom, hogy nem ez lesz az utolsó Parti Nagy kötet, amit elolvasok, mert ugyan nem, de azért mégis. Mert van benne valami, amit érzek, de nem tudom, megfog(almaz)ni.

Nem, ezt most nem vinném magammal egy lakatlan szigetre. Most. Később? A fene tudja.

…és akkor a bejegyzés címadója:

Ha már az ösztönökről volt szó, menjünk tovább ezen az úton a Cseh-medencéig, hogy belelapozzunk az A szenvedélyek és a kielégülés magazinjába… még 2000 előttről.