Nagy piros és nincs meg, mi az? Mondjuk ez elég hülye felütése ennek a bejegyzésnek, de így alakult.

Már a második Wahlöö művet olvasom, holott az előző kriminek álcázott disztópia nem igazán jött be. Mert az disztópia volt és nem krimi.

De mit csináljon az ember gyereke, ha lépten-nyomon azt hallja, hogy a skandináv krimi jó. Meg azt, hogy a Maj Sjöwall – Per Wahlöö páros és az ő Beck felügyelőjük minden skandináv krimik őse.

Hát megpróbálkoztam egy Beck krimivel, ha már ott volt a nyitott könyvespolcon. Na így kezdtem bele az Az elveszett tűzoltóautó (Európa, 1981) című krimibe.

Hát a (szerző)párosodás jót tett Wahlöönek. Már, ha ezt egy könyvből meg lehet ítélni… Mondjuk olyan sokat nem is adtak ki kis hazánkban, hogy mélyreható következtetéseket lehessen levonni.

Szóval belecsaptam a lecsóba no meg a Beck ciklus közepébe.

Az egész történet két öngyilkossággal kezdődik. Az egyik delikvens szolidan főbe lövi magát (már ha lehet ilyet mondani arra, ha valaki golyót repít a fejébe, hogy szolid), míg a másik nemes egyszerűséggel magára robbant egy többlakásos házat [na, ez nem szolid megoldás]. Ennyi. Ezeket akár le is lehetne zárni, ha… ha nem lenne néhány zavaró apróság, amiket azért csak tisztázni kéne.

És innentől a gyilkossági csoport nyomoz. Na jó, azért ez túlzás.

Esznek, isznak, dohányoznak, gyereket nevelnek, házaséletet élnek, vagy inkább az elől menekülnek. Tervezik a nyaralást, lógnak a munkából… élik a mindennapi életüket. Az embernek az az érzése [mellesmeg, ha így érzi, akkor jól érzi], hogy a szerzők a bűnügyet csak ürügyül használják a mindennapi problémákat, mint a család, az ifjúság erkölcse, vagy éppen a szennyezett levegő, urbanisztika, vagy éppen a tűzoltóság rossz riasztási rendszere... nem beszélve a rendőrséget, a rendőrség irányítását célzó kritikájukhoz.

"Ezek az emberek azt képzelték, hogy a vízágyúk, gumibotok és a nyáladzó német juhászkutyák a lehető legjobb eszközök, ha emberi lényekkel akarnak kontaktust teremteni, és az eredmények megfeleltek elképzeléseiknek." (182. oldal)

Az ember (már a krimiolvasó) ahhoz van szokva, hogy kap egy zseniális főhőst, általában nyomozót, aki csavaros eszével megfejti a bonyolult rejtélyt, vagy valami kemény öklű és tökű zsarut, vagy magánzsarut, akinek egyaránt sül el az agya, meg az ökle, és persze felgöngyölít. Még, ha neadjisten, esetleg és véletlenül csapatban is dolgoznak, akkor is amolyan Don Quijote – Sancho Panza párost kapunk az íróktól.

Ez meg itt egy rakás antihero.

Ahogy Lennert Kollberg (ő is egy nyomozó) mondta egyszer régen Becknek „Nagyon sok jó zsaru van. Nagy bunkók, de jó rendőrök. Csökönyös, korlátolt, szívós, önelégült alakok és nagyszerű rendőrök. De azért jobban járnánk, ha valamivel több rendes pasas menne el rendőrnek.” (11. oldal) Így az elején, csak hogy tudjuk kik lesznek a főszereplők...

És miközben ezek az antihősök élik a mindennapjaikat, valahogy mégis kialakul a dolog. Összeállnak a kockák, és az öngyilkosságokról kiderül, hogy gyilkosságok, és még a tettes is előkerül. Közben lassan szaporodik a hullák, hullajelöltek száma.

Egy szokványos detektívnek ehhez pár nap, maximum pár hét elég. A gyilkossági csoportnak sem kell több öt hónapnál… De megoldják. Hogy is mondta Kollberg? Csökönyös, korlátolt, szívós, önelégült alakok…

Bevallom nekem ez már jobban tetszett, mint amikor Wahlöö egyedül dolgozott. Mondanám, hogy ismerkednék még a szerzőpáros további műveivel, de valahogy a Sjöwall – Wahlöö páros nem a kiadók kedvence. Hogy ez most sajnos, vagy nem sajnos, azt magam sem tudom.

Most éppen egy olyan könyvet olvasok, amit eredetileg filmként (bocsánat tévésorozatként láttam) és mára már elfelejtettem a történetet… legalább nem hasonlítgatom össze a könyvet a filmmel, csak elképzelem, hogy milyen Washington zárt ajtók mögött.