Az a baj a válogatás kötetekkel, hogy legtöbbször a szerkesztőn kívül nincs ember a földön, aki meg tudná mondani, hogy miért azok a művek kerültek bele, meg miért pont abban a sorrendben.

Bevallom, hogy amikor elkezdtem olvasni a Mihail Bulgakov elbeszéléseiből, tárcáiból, és karcolataiból válogató Morfium (Európa Zsebkönyvek, 1981) című kötetet olvasni, a tizenegyedik oldal magasságában majdnem feladtam.  Az van, hogy a maga korában valószínűleg humorosnak Gogol parafrázis, a Csicsikov kalandjai, nekem laposnak tűnt. Nem mondom, ha valaki nem ismeri a Népi Bürokrácia Demokrácia működését kifigurázó klasszikusokat, mint például Ilja Ilf és Jevgenyij Petrov örökbecsűit, annak ez még remek is lehet, de én az idén elkövettem azt a hibát, hogy elolvastam az A talpnyaló temetése című szörnyedvényt. Ez után Csicsikov már tényleg sok(k) volt.

Persze értem én, hiszen olvastam az élettörténetét, hogy a Holt lelkek milyen fontos volt Bulgakov számára… de nekem ez most nem esett jól. Én azt vártam a kötettől, amit a fülszöveg ígért, azaz azt, ahogy a fiatal orvos látja a világot maga körül.

Aztán szép lassan megkaptam, jöttek a humorosnak egyáltalán nem mondható történetek és egyre jobban süllyedtem bele a húszas évek szovjet-oroszországának mindennapjaiba. A „magára hagyott” vidéki orvos kétségeibe, küzdelmeibe. A megmentett beteg jelentette örömbe és az elvesztett beteg jelentette fájdalomba…

Először azt hittem, hogy az Én öltem című novella lesz számomra a csúcspont, ahol azt az erkölcsi kérdést feszegeti Bulgakov, hogy az élet védelme érdekében, az hippokratészi esküt meg lehet-e, vagy esetleg egyenesen meg kell-e szegni? Ölhet-e az orvos? Szántszándékkal, fegyverrel.

…és eljutottam a címadó kisregényhez, ha elfogadni nem is tudtam, de értettem, vagy érteni véltem, hogy miért menekült Poljakov doktor a morfiumhoz, és kicsit vele szenvedem a rabságát a szertől. Magával ragad és húz, húz egyre mélyebbre… Lépésről lépésre mutatja be a függőség stádiumait, ahol a halál a feloldozás. Vagy csak a szabadulás a kíntól.

Pont.

Itt kellett volna a szerkesztőnek abbahagyni, de ő valamiért úgy gondolta, hogy fel kell dobni az olvasót, tehát kaptam/kaptunk még egy adag tárcát és karcolatot kilúgozandó a sötét érzéseket és gondolatokat, mintegy humoros burkot képezve a kötet komor belseje köré.

Kösz, de nem kellett volna. Pedig jók ezek az írások, de nem kell ez a humoros burok, nem esett jól mosolyogni a Morfium után.

A kötetnek ott a helye a hajókofferban, ez biztos, de, ha újra olvasom, képzeletben kitépek néhány lapot. Az elejét meg a végét. Marad a lényeg, amire érdemes és kell figyelni, az ifjú orvosdoktor és körülötte a világ.

Érdekes kötés, hogy pont ez után a kötet után egy függő mindennapjai következnek Para-Kovács Imre Magyar Narancsos írásai, mint egy naplóként ömlesztve. Az Én-Teriőr.