Amikor azt érzem, hogy rosszkor, meg rossz helyen futottam bele egy könyvbe, akkor következő lépésként lehet azon töprengeni, hogy jár-e a műnek második esély.
Bajban vagyok no, amikor Rubin Szilárd kisregényéről a Római Egyesről (Magvető, 1985) kellene eldöntenem, hogy van-e helye a hajókofferben vagy nincs.
Az a nagy büdös helyzet, hogy éreztem én valamit. Például amikor elkezdtem a vonaton Dunakesziről hazafelé, például korgott a gyomrom. Az is valami, csak éppen nem az a valami, amit éreznem kellett volna.
Nekem nem jöttek át a költői képek, csak egy öregedő férfi nyüszítését hallottam az elveszett(?), sosem volt(?) siker, szerelem, élet után.
Nem, nem szerettem meg Rostás Leventét, és még sajnálni sem tudtam. Nem hatottak meg az ábrándos, merengő képek. Persze értem én… csak nem hatott meg.
Sokat olvastam mostanság Rubin Szilárdról. Jobbára méltatást.
Meg azt, hogy sajnos Rubin nagyszerűségére a kortárs olvasók süketek, vagy vakok voltak. Az írót és 1963-as művét, a Csirkejátékot a szakma csak az 1981-es újrakiadás során fedezte fel, míg a közönségnek ehhez még kellett néhány (úgy huszonhárom) év, meg a 2009-es német fordítás sikere.
Senkit, de tényleg senkit nem akarok lebeszélni Rubin Szilárdról, hiszen olyanok dicsérik, akiknek megbízom az ízlésében. Ezért is vagyok zavarban, mert ha ennyi jó embernek tetszik… akkor nekem miért nem?
Miért csak olyan szenvedést és önsajnálatot látok, ami hidegen hagy?
Miért élveztem Bakucz Elemér történetét, és Rostás Leventéé miért untat?
Tudom, tudom, újra kell olvasni, ami a maga cirka 140 oldalnyi terjedelmét tekintve nem egy wasistdas. Csak várok vele még egy kicsinyt. Mondjuk annyit, amíg a szakma felfedezte, vagy inkább annyit amennyi a közönségnek kellett. Az úgy negyvenegy év…
A Magvető újra kiadta 2010-ben.
